Sade múzsái

Sade múzsái

A regényekben megjelenő nőképek, és azok „hús-vér” mintái

Készítette: Juhász Dániel

Bevezetés

Sade

Sade rajongott a nőkért. Más kérdés, hogy a nők vajon mennyire szerették őt. Gyakran kesergett, hogy szeretői csak azért választják őt, mert ő többet hajlandó fizetni nekik. Nem titok, hogy a márki imádta szórni a pénzt: étel, ital, petite maison, és persze szeretők, kurtizánok; vagyis nők. Szeretőit minden jóval elhalmozta, nem sajnált tőlük semmit. Fiatalságának és szabadságának idején a nők – mondhatjuk – éjszakáról éjszakára váltották egymást a huszonéves márki ágyában, ám nem szabad megfeledkeznünk Sade szerelmeiről, „kitartottjairól” sem.  A dolgozat azonban nem róluk, hanem három meghatározó, emblematikus asszonyt igyekszik bemutatni Sade három híres (vagy inkább hírhedt) írásán keresztül, hiszen ez a három nő nemcsak a márki életére, hanem műveire is rendkívül nagy hatást gyakorolt, így tulajdonképpen „Sade múzsáinak” is tekinthetők.

    

Justine – az áldozat és feleség

Sade a Justine három változatát készítette el, az elsőt, Az erény meghurcoltatását (Infortunes de la vertu) Voltaire hatására, mint „filozofikus mesét” írta meg, durva pornográf leírások nélkül. A második verzió a Justine, avagy az erény vesszőfutása (Justine ou les Malheurs de la vertu) 1791-ben névtelenül jelenik meg, ám szinte mindenki, kortársai és a közvélemény is egyértelműen őt tekintik szerzőjének. A harmadik és leghosszabb változat az Új Justine, avagy az erény vesszőfutása, valamint nővére, Juliette története, avagy a bűn diadalmenete (La nouvelle Justine ou les Malheurs de la vertu, suivie de l’Historie de Juliette, sa soeur, ou les Prospérités du vice) 1797-ben jelenik meg, szintén névtelenül (Thomas, 2003:141).

A különböző változatok egyre durvább és nyíltabb szexuális kicsapongásokat leíró jeleneteket tartalmaznak, a hősnő Justine mind szörnyűbb kínzásoknak, megpróbáltatásoknak van kitéve. A lány azonban mindhárom változatban a nagybetűs „Erény” képviselője, elszántsága és hite bármilyen kínzások ellenére is megingathatatlan marad. Mondhatnánk, hogy Justine a tipikus sade-i áldozat példája is egyben, azonban ez nem teljesen van így. A „gonosz libertinusok” minden Sade műben megvetik az erényt, eltapossák a szépséget, bemocskolják a tisztaságot, és persze Justine-nel is ugyanezt teszik. A lány azonban – bár fizikailag a kegyetlenkedések áldozatává válik – nem törik meg, egészen halála pillanatáig kitart saját eszméje mellett. A tipikus áldozatokkal ellentétben, akik beletörődnek sorsukba, némán tűrik a megaláztatást és a kínhalált, Justine mindig visszavág, filozófiai vitákba keveredik. Chantal Thomas így ír erről:

„Justine nemcsak szép, hanem okos is. Intelligenciájára, műveltségére valamennyi útjába akadó „szörnyeteg” felfigyel. Nemcsak fizikailag veszik birtokba, el is akarják csábítani. De Justine, fiatalsága, félénksége ellenére rendíthetetlenül ellenáll. Amilyen megátalkodottak a libertinusok a bűnben, ő éppoly hevesen szónokol az erény képviseletében.” (Thomas, 2003:149).

Ám szónoklatai, érvelése, szűzies könnyei nem hatják meg az elfajzott (vagy éppen felajzott) libertinusok szívét, sőt, még inkább arra ösztökélik őket, hogy jól ellássák a lány baját. A sade-i világban az Erény sosem győzedelmeskedhet, sosem arathat diadalt a Bűn fölött. Sade libertinus filozófiája szerint ugyanis az ember természetéből adódóan hajlamos a bűnre, a kegyetlenkedésre, a gyilkolásra. Az erősebb eltiporja a gyengét, a gazdag a szegényt, a libertinus a neki kiszolgáltatott áldozatokat: a Bűn az Erényt. Ez a természet örök rendje, amin senki sem változtathat.

Az áldozatok a legtöbb esetben mindig nőneműek (ritkábban fiatal fiúk), akik irtózatos szenvedések árán elégítik ki a szadista libertinusok vágyait. Vegyünk példának egy rövid részletet a Justine, avagy az erény meghurcoltatásából: 

„[…] példátlan szigorúsággal bántak velem. Nem érték be az e célra rendeltetett testtájakkal, bejárták az egész vidéket, a legrejtettebb zugokat, s miközben hóhérom kéjesen legeltette szemét a feldúlt halmokon, bősz indulata elől semmi sem menekedhetett. Járt a keze, mint a motolla, csak néha pihent meg egy-egy pillanatra, hogy pusztításának nyomait mámorosan meg-megtapogassa. […] Mit mondjak, asszonyom, a szerelem oltára sem menekedhetett; akárhogy vonaglottam, a barbár támadás majd mindig célba ért. Vérben úszott a testem.” (Sade, 1989:134).

A libertinusnak csak az okoz gyönyört, ha szenvedést lát, vagy éppen ő maga a szenvedés okozója. A szadizmus párja a mazochizmus, de mondhatjuk-e Justine-re, hogy mazochista? „A szadista örömét megzavarná, ha észrevenné, hogy áldozata cinkosául szegődik. A bűnben épp az az élvezet, hogy másnak okozunk szenvedést.” (Paz, 2002:89). Vagyis ha Justine titkon élvezné a kínt, akkor már nem lehetne áldozat. Ő maga is libertinussá, cinkossá válna. A sade-i világban a kín a gyönyör eszköze, amit a libertinus csak akkor érhet el, ha valódi szenvedést okoz. A szenvedést pedig a gyengébbik nemnek, a kiszolgáltatott nőknek kell elviselniük. Mindent el kell tiporni, ami a jóság és az Erény szolgálatában áll: a fiatal, érintetlen szüzeket meg kell szentségteleníteni, tisztaságukat be kell mocskolni, a nyiladozó rózsabimbót azon nyomban le kell törni. „A Nőt tönkreteszik: megkötözik, megkínozzák, szemét bekötik kendővel, olyan mértékben kiforgatják természetéből, hogy minden vonzó vonását elveszíti (arcát, keblét, nemi szervét).” (Barthes, 2001:141).

Melyik múzsa ihlette az éles eszű, ájtatos Justine-t, az Erény megtestesítőjét? Azt hiszem, nem nehéz kitalálni: Sade felesége, Renée-Pélagie de Montreuil, akit a márki apja szemelt ki fiának, huszonkét éves korában ment feleségül a nála csupán egy évvel idősebb Sade-örököshöz. A szülők által kitervelt érdekházasság volt ez; a Montreuil családnak pénze, a Sade családnak pedig neve, társadalmi státusza volt. A fiatalok az esküvő előtt mindössze két nappal találkoztak először. A fiatal Donatien már ekkor híres volt nőügyeiről, az ara családja – kiváltképp Mme de Montreuil, az anyós – abban bízott, hogy a fiú majd „kinövi” eme kalandozásokat, a házassággal révbe ér, felesége mellett lenyugszik, „betöretik a kis hímcsikó”. Renée-Pélagie minden tekintetben ideális feleség: gazdag, jól nevelt, hűséges, konzervatív lelkületű leány, aki amellett, hogy intelligens volt, nem is volt csúnya (ha hihetünk egyes leírásoknak). A fiatal Sade megszelídítésének terve azonban nem sikerült, a házasság után is folytatódtak nőügyei. A felesége ennek ellenére kitartott mellette; ragaszkodása és szeretete annyira erős volt, hogy Sade fogva tartásának idején amilyen gyakran csak tehette, látogatta, mindent megtett szabadulásáért, sőt, egyes feltételezések szerint még a La Coste kastélyban megrendezett bacchanáliák megszervezésében is segédkezett. Ennek fényében feltehetjük a kérdést, hogy vajon valóban annyira ájtatos lett volna, ahogy mondják, vagy csak Sade rontotta meg? (Engedelmes feleségként esetleg a férje igényeinek akart eleget tenni?) Bárhogy is, Renée-Pélagie személyében Sade nemcsak feleséget, hanem (bűn)társat, barátot is kapott: 

„[…] korának legtöbb kényszerházasságától eltérő kivételes jellegét félreismerték, mert mindkét fél felvilágosult szellem volt.  Sade mintegy kritikát kér feleségétől az Aline et Valcour filozófiai regényét illetően, és nem kevesebb szenvedélyt mutat, mint a többek között már említett háromszög-viszony, és Madame de Sade alkalomszerű részvétele hitvese kihágásaiban, valamint évekig tartó harca Sade szabadon bocsátásáért, amelyben odáig ment, hogy férfiruhát öltve próbálta kimenekíteni a márkit.” (Zweifel-Pfister, 1989).  

Kapcsolatuk természetesen nem mentes féltékenységtől, haragtól és dühtől; hangulatváltozásaik jól nyomon követhetőek Sade fogva tartásának időszakában egymásnak írott leveleikben (Sade levelezésének töredéke egy szerkesztett kötetben magyarul is olvasható (Sade, 2011). A levelek többségében Sade „drága barátném”-nak nevezi feleségét, ezzel is rendkívül jól prezentálva sajátságos hitvesi viszonyukat. A lobbanékony Sade hajlamos egy levélen belül egyszerre dicsérni és szidalmazni hitvesét, egyik mondatban még tegezi, a másikban magázódó hangnemben ír, sőt, „mind leveleiben, mind későbbi látogatások alkalmával szörnyű féltékenységi rohamokkal gyötörte feleségét” (Sade, 2011:55). Egyes leveleket (vagyis egy részüket) rejtett írással, „láthatatlan tintával” készített, mivel az aktuális börtön vezetősége minden egyes levelet elolvasott, és az ilyesfajta cenzúrának köszönhetően nem mindet kézbesítették. Ez a láthatatlan tinta valójában citromlé volt, „az ezzel írt sorokat a levelet tűz fölé tartva lehetett olvasni” (Sade, 2011:38). Mondani sem kell, hogy ezek a „láthatatlan” oldalak tartalmazták az igazán személyes, keményen szidalmazó, trágár részleteket.

Összességében elmondhatjuk, hogy Justine a maga ájtatosságával megegyezik Rousseau nőképével, amely „Eva-Maria Knapp-Tepperberg szerint alázat, jámborság, szemérmesség, hűség, szigorú túlteljesítés, politikai kiskorúság és szerénység a tudásigényben.”(Zweifel-Pfister, 1989). Justine tehát nyilvánvalóan a korszak (véleményem szerint talán kissé eltúlzott) nőideál (vagy inkább feleség) -típusát jeleníti meg. Sade túlzása nem véletlen: Justine figurájával kigúnyolja, bemocskolja ezt az ájtatoskodó, szemérmes, konzervatív nőtípust. A valóságban ez a nő minden kétséget kizáróan Renée-Pélagie de Sade, aki együttműködése ellenére a levelekben gyakran megkapja a magáét („te bárgyú tehén!”) és akit a márki azzal vádol, hogy az idősebb Mme Montreuil befolyása alatt áll – amiben van is némi igazság (Sade, 2011:36).     

Juliette – a szerető és sógornő

Juliette Justine nővére, mindketten egy apácazárdában nevelkednek, ám szüleik halála után (amiért természetesen egy álnok libertinus a felelős, aki később Juliette egyik korai „mesterévé” is válik) mivel már nem fizetnek utánuk, a két nővérnek el kell hagynia a zárdát, ahol Juliette első ízben kapott kóstolót a bűnös élvezetekből (Justine-t ezektől megkímélik). Az idősebb lány húgának szöges ellentéte: ravasz, számító, ateista, gátlástalan. A zárda elhagyása után, „a magát a krisztusi erkölcsnek alávető Justine menthetetlenül belebonyolódik az ateista kéjencek csapdáiba, szenvedést és halált arat, miközben a gátlástalanul bűnben élő Juliette boldogságban és gyönyörben úszik.” (Zweifel-Pfister, 1989). A zárda elhagyása után Justine-nel ellentétben, aki útja során számtalanszor sírva fakad, saját sorsa, szerencsétlensége miatt kesereg, Juliette nem merül letargikus önsajnálkozásba, sőt, a zárda priorisszájának ridegsége, érzéketlensége még tetszik is neki: „Mivel már akkor is döbbenetesen romlott voltam, inkább tetszett az elszenvedett igazságtalanság, mintsem magamba szálltam volna tőle.” (Sade, 2002:23). Juliette tehát, mint (leendő) libertinus elhatározta, hogy kezébe veszi sorsát, nem fog belekényszerülni a „balszerencsés áldozat” (Justine) szerepébe, és helyt fog állni (a leginkább férfiak uralta) libertinusok világában. „Szilárdan vallja, hogy igazság és igazságtalanság – mint tanították neki – csakis nézőpont kérdése, és egyszer és mindenkorra elhatározza, hogy azok közé fog tartozni, akik hasznot húznak az igazságtalanságból” (Thomas, 2003:159). A zárda elhagyása után egy bordélyházban lel „menedékre”, ahol mint örömlány foglalatoskodik. Fiatalságát és romlottságát (micsoda sade-i paradoxon!) kihasználva a legcifrább szexuális kicsapongások résztvevője, a gazdag és befolyásos vendégeknek köszönhetően egyre több pénzre és befolyásra tesz szert, mígnem egy tehetős úr „kitartottja” lesz, és fölemelkedik a gazdag és feslett „libertinus úrhölgyek” gátlások nélküli világába.

Illusztráció a Juliette-ből (1789)

Ebből is láthatjuk, hogy Sade-nál a nők nemcsak az áldozat képében jelennek meg. A libertinusok között is akadnak szép számmal dúsgazdag madame-ok és előkelő asszonyságok (amilyenné majd Juliette is válik), akik különös kegyetlenséggel kínozzák „nőtársaikat.” Azért gondoltam úgy, hogy az előző mondat utolsó szavát érdemes idézőjelek közé tenni, mert míg a libertinusok között az előkelő, romlott nők tulajdonképpen ugyanazt a szerepet töltik be, mint a férfiak, sőt, kegyetlenkedésben gyakran még túl is szárnyalják őket, addig az áldozatok oldalán a nők elveszítik emberi mivoltukat, tárgyként funkcionálnak. Barthes is megjegyzi a második Sade tanulmányában: „[…] sebészeti és funkcionális bábut csinálnak belőle, […] afféle borzalmas göngyöleget, tárgyat.” (Barthes, 2001:141). Az alacsonyabb rendű, áldozatnak szánt nők tárgyként használata többször is megjelenik Sade regényeiben, azonban az egyik legékesebb példa éppen a Juliette-ben található: a hegyek és erdők rejtekében élő, emberhússal táplálkozó Minski nevű óriás kastélyában a bútorzat (asztalok, székek) eleven nőkből vannak „összerakva”.

A nemek közti határok elmosására is gyakran láthatunk példát. Férfiak női szerepben, nők férfiként dorbézolnak az aktív fél oldalán, nemcsak homoszexuális aktusokban: a libertinus asszonyok méretes műpénisszel szodomizálják férfitársaikat. Bár Sade a gyakorlatban ódzkodott a transzszexualitástól (nem úgy a homoszexualitástól), írásaiban (főként a Szodoma százhúsz napjában) többször is megjelenik: a sillingi urak női ruhákba öltözve választottak férjet maguknak a „baszók” közül, akik nászéjszakájukon kíméletlenül teljesítették hitvesi kötelességüket, míg újdonsült „feleségeik” kiélték magukat a passzív, női szerepben. Máshol a lányok nemi szerveit egy kendővel eltakarják, hogy csak a fenekük látsszon, így tulajdonképpen egyenlőségjelent tesznek a fiatal fiúk és lányok közé; a libertinusok mindenekfölött az anális közösülést részesítik előnyben, mind aktív mind pedig passzív szerepben. Ebből kifolyólag – Monika Treut nyomán – rávilágíthatunk Sade „androgün szexualitásának egalitárius jellegére”: 

„Az anus iránti különös szeretet az, amely miatt a nő godemichével vagy erektált klitoriszával átveszi az aktív szerepet, egy jelenet, melyben a férfiak és a nők ugyanazon luk iránti közös, különös szeretetük miatt bizonyos mértékig egyneműek lettek.” (idézi: Zweifel-Pfister, 1989).  

A libertinus dámák és nagyasszonyok mind egytől egyig dúsgazdagok; a sade-i világban a pénz a libertinizmus legfőbb eszköze. Pénzért bármit és bárkit meg lehet vásárolni: vidéki kastélyokat, berendezéseket, friss szüzeket a bordélyházakból, valamint a hatóság hallgatását. Sade szerint a pénz a boldogság záloga, műveiben a „fortune” szót kettős értelemben használja: egyrészt szerencse, másrészt vagyon (Thomas, 2003:161). A szerencsések (Juliette) jutalma a gazdagság, a szerencsétleneknek (Justine) pedig szegénység és kitaszítottság jár. A libertinusok kivétel nélkül mind gazdagok, az áldozatok viszont mindig szegény, paraszti családból származó, és rendszerint árva fiatalok (kivételek persze ritkán, de akadnak). A gazdagok bármit megtehetnek a szegényekkel, hiszen a pénz: hatalom. Véleményem szerint a pénz azonban mást is jelképez: a pénz a romlottság, feslettség, erkölcstelenség szimbóluma. Juliette vagyonát örömlányként szerezte; minél visszataszítóbb perverziókra volt kapható, annál többet keresett. Ha tehette, fizetségének kiegészítése képpen lopott is az aktuális kuncsafttól, a lopás azonban még a finomabb bűnök közé tartozik. Juliette hamar megtanulta, hogy a vagyonért ölni is érdemes. Minden egyes libertinus gyilkolt a pénzéért, és gyilkolni is fog, hogy még több legyen neki: vagyonukat mások kárára, mások halálának árán szerezték.

Ha Justine a tipikus sade-i áldozat, valamint a korszak nő-feleségideáljának „prototípusa”, akkor Juliette kétségtelenül „az emancipált nő Sade-nál par excellence” (Zweifel-Pfister, 1989), vagy ahogy Apollinaire emlegette: „az újjászületett nő” (Phillips, 2005:84). A libertinusok világában minden tekintetben egyenrangú fél. Justine és Juliette kettőse, „a két nővér motívuma” Sade életében is megjelenik: itt kell megemlítenünk Sade sógornőjét, Renée-Pélagie húgát, Anne-Prospére de Monteruil-t.  Miután Sade-ot és szolgáját, Latour-t halálra ítélték szodómia vádjával, Itáliába menekültek, ahova Anne-Prospére is elkísérte a márkit (az ítéletet egyébként végre is hajtották, „jelképesen, bábúkkal” (Sade, 1989:227). Ekkor vált nyilvánvalóvá az addig csupán feltételezett viszony Sade és sógornője között, bár egyes feltételezések szerint Renée-Pélagie tudott róla, sőt, még segítségükre is volt (Thomas, 2003:143). Hogy ez a segítség szándékosan vagy akaratlanul történt-e, nem tudom, mindenesetre merész kijelentés, úgy gondolom, hogy még feltételezésnek is igencsak túlzó. Akárhogy is, ezek után Sade nem rejtette véka alá „vérfertőző” kapcsolatát, ország-világ előtt kiteregette a családi szennyest, amely újabb botrányokat generált, valamint kivívta anyósának ellenszenvét, aki nem tudta megbocsátani kisebbik lányának elcsábítását. Sade eme kicsapongásának súlyos, egész hátralévő életét meghatározó következményei lettek…

A nyilvánvaló, Juliette és Anne-Prospére közti párhuzam (itáliai utazás, szépség, heves vérmérséklet, lázadó személyiség) mellett tisztán láthatjuk azt is, hogy Juliette a sógornő igencsak eltúlzott mása. Arról nem is beszélve, hogy Juliette-el (és főként Renée-Pélagie-vel) ellentétben Anne-Prospére nem éppen az eszéről híres, kapcsolata a márkival inkább csak testi, mint lelki, és bár gondolkodásában, vérmérsékletében igencsak szabados lelkületű, hajtja a szabadságvágy, a felsőbb hatalommal (az anyával) való ellenszegülés, szellemileg nem ér fel sem a márkihoz, sem Juliette-hez, sem pedig a nővéréhez, Renée-Pélagie-hez. A márkival eltöltött itáliai utazása sem tartott tovább három hétnél. (Schaeffer, 2000:141).  

Filozófia a budoárban ­– az anya

Filozofálgatás

Sade Filozófia a budoárban című könyve 1795-ben jelent meg. A történetben egy fiatal, tapasztalatlan, tizenöt éves szűzlány – Eugénie – érkezik a köztudottan libertinus élvhajhász, Madame de Saint-Ange házába, hogy néhány napig „leckéket” vegyen a sokat tapasztalt asszonytól. Már az elején kiderül, hogy Eugénie anyja, Madame de Mistival nem igazán örül lánya látogatásának, hiszen egy ilyen korú lánynak „nem való egyedül eljárnia otthonról”. Saint-Ange mellett a regény másik kiemelkedő figurája Dolmancé, aki Sade filozófiájának legfőbb szócsöve, tulajdonképpen a márki irodalmi alteregójaként is értelmezhető. Eugénie apja szintén libertinus, aki közeli (leginkább testi) kapcsolatban áll Madame de Saint-Ange-al, ezért is küldi hozzá a lányt, hiszen Eugénie anyja jó modorra, tisztességre, erkölcsösségre és engedelmességre tanította lányát – és ezek mind ellenkeznek a libertinizmus „boldog élet” filozófiájával. Az apa szeretete és az anya gyűlölete már a regény elején nyilvánvalóvá válik: „Annak, amit állítasz, édesem, saját szívemben lelem meg bizonyítékát, minthogy a bolondulásig imádom apámat, anyámat viszont ki nem állhatom” – mondja Eugénie, majd Dolmancé megerősíti: „máig sem vigasztalódtam meg apám halála miatt, amikor viszont anyámat vesztettem el, ujjongtam.” (Sade, 2001:29).   

A regényben kiváltképp Dolmancé az, aki a „szülőség” és legfőképp az anyai szerep ellen prédikál. Sade minden művében élesen különválasztja az élvezetet adó buja örömöket és a szaporodás, a gyermekáldás (ál)szentségét. Ezért is van az, hogy a libertinusok az anális közösülést részesítik előnyben, hiszen ez a „védekezésnek” a legcélravezetőbb és legélvezetesebb formája. A leckék elején természetesen a reprodukció kérdésével kezdik Eugénie fölvilágosítását, és már itt semmibe veszik az anya szerepét:

„Tekintve, hogy kizárólag az apák véréből származunk, semmivel sem tartozunk az anyáknak, ők különben sem tettek egyebet, minthogy közreműködtek egy aktusban, melyet a férfi kezdeményezett; apánk tehát kívánta születésünket, anyánk viszont legföljebb beleegyezett.” (Sade, 2001:29).

A gyermek fogantatásában az anyának tehát nem sok szerepe van, azért leginkább az apa a felelős, övé a „teremtő erő”, a születendő gyerek nem „adósa” az anyjának, nem tartozik neki semmivel sem. Madame de Saint-Ange pedig még hozzáteszi:

„Ha van a világon gyűlöletre méltó anya, úgy a tiéd minden bizonnyal az! Házsártos, babonás, ájtatoskodó, zsémbes… és fölháborítóan szemérmeskedő; fogadni mernék, hogy ez a szentfazék még életében nem lépett félre… Jaj, drágám, hogy mennyire nem szenvedhetem én az erényes nőket!” (Sade, 2001:29).

Dolmancé (Sade) azonban nemcsak az anya szerepét tiporja, mocskolja, hanem a klasszikus család intézménye ellen is szót emel, ahol a szülők – az apa éppen úgy, ahogy az anya – gyermekük elnyomói, szabadságának, boldogságának gátjai, önkényű zsarnokok, akik csakis önös érdekből nevelik tiszteletre és engedelmességre gyermekeiket: tudják, hogy amint megöregszenek, szükségük lesz rájuk, vagyis gyermekük szeretetét „gátlástalan hazugságokkal” igyekeznek megnyerni. (Ez persze nyilván nem igaz a libertinus szülőkre, mint pl. Eugénie apja, őt tisztelni kell.) Sade más művében is leírja, hogy ezek a szülők tulajdonképpen semmit nem tettek, pusztán természet adta, állatias ösztöneiket elégítették ki; nem a gyermeknemzés vágya, hanem saját élvezetük hajtotta őket, mi több, „az apa és az anya egyaránt elásta magát a gyermek előtt, mert beleegyezése nélkül hozták a világra, ez pedig a gyermek szabadságának a megnyirbálása.” (Zweifel-Pfister, 1989). 

 „Képtelenséget állít az, aki szerint egy lány, alighogy kikerült anyja méhéből, máris szülei akaratának áldozata kell, hogy legyen, és annak is kell maradnia utolsó leheletéig. […] tűrhetetlen, hogy a fiatal lányok továbbra is családjuk rabszolgájának higgyék magukat, holott megállapítást nyert, hogy a család hatalma fölöttünk saját képzeletünk szüleménye” (Sade, 2001:42).

Eugénie-t megrontották, szüzességét elvették, a legkülönfélébb szexuális kicsapongásokban vehetett részt; a mű elején egy szexuális téren tapasztalatlan kislányt ismertünk meg, a végén pedig Eugénie valóságos libertinus dámává válik, aki még a gyilkosságtól sem riad vissza. Édesanyja, Madame de Mistival, nem tudja elviselni, hogy egyetlen gyermeke kétes hírű alakok társaságába keveredett, ezért hívatlanul beállít Saint-Ange házába. Az apa azonban levélben figyelmeztette őket, így fel voltak készülve az anya érkezésére. Madame de Mistival elfajzott, zilált állapotban talál rá félpucér, testnedvekben tobzódó kislányára, akiből kiirtottak minden tisztességet, alázatot és engedelmességet. Eugénie megtagadja anyja parancsát, nem hajlandó elhagyni tanítóit. Dolmancé az asszonynak szegezi a kérdést: „Amikor de Mistival úr, vagy tudom is én, ki, hüvelyébe lövellte az ondócseppeket, melyekből Eugénie életre kelt, talán ő lebegett a szeme előtt? Ugye, hogy nem!” (Sade, 2001:193). Majd így folytatja: 

„[…] ti pedig, gyerekek, ha lehet, tökéletesen szabaduljatok meg a gyermeki szeretet nyűgétől […] ti sem tartoztok semmivel azoknak, akik véréből származtok. […] azok, akiktől a létet kaptátok, kizárólag önmagukért fáradoztak, boldoguljanak hát egyedül.” (Sade, 2001:194).

Madame de Mistival végül szörnyű sorsa jut: megalázzák, megverik, megsebzik, megerőszakoltatják egy szifiliszes férfival, majd fenekét, vagináját bevarrják. A kegyetlenkedésekben Eugénie is aktívan részt vállal.

Honnan az anyafigurának gyűlölete? Miért kellett Madame de Mistival-nak kegyetlen kínzásokat, lassú, de biztos halált elszenvednie? Kicsoda Madame de Mistival valójában?  Sade saját édesanyjával nem állt épp közeli kapcsolatban. Dajkák szoptatták, nevelték, anyjával csak ritkán találkozott. Már négyéves korában apai nagybátyjához, Sade abbéhoz kerül, itt nevelkedik, míg fiúiskolába nem küldik. Anyjával nem ápolt szoros viszonyt, ám levelezései szerint az asszony betegsége lesújtotta, a letartóztatást kockáztatva Párizsba utazott, hogy még egyszer az életben láthassa szülőanyját, majd annak halála után is mélységes fájdalmat érzett. (Sade, 2011). Az „Anya” személyének gyűlölete tehát nem saját édesanyjával való viszonyában keresendő. Gyűlölete annál inkább köszönhető anyósának, Madame de Montreuil-nek, aki a Filozófia a budoárban egyértelműen Madame de Mistival személyében jelenik meg.

Az anya megalázása

Madame de Montreuil bízott a fiatal Sade „lenyugvásában”; bízott saját eltökéltségében és tapasztaltságában, hogy ha más nem is, ő biztosan véget vet a márki szabados, kicsapongó életmódjának. Az ifjú Sade személyében rokonszenves, „elbűvölő” fiatalembert ismert meg, ami nem is csoda, hiszen Sade – ismert társasági ember lévén – könnyedén levette az embereket a lábukról, és ez alól anyósa sem volt kivétel. Levelezésükből kiderül (jobban mondva ismét csak feltételezhetünk) egyfajta „rejtett szerelmi vonzalmat” Sade és az anyósa között. (Sade, 2011:39). Erre egyes kutatók az egyik feleségének írt levelében tett nem éppen kedves kijelentés alapján következtetnek: „Na és aztán biztosan kiirtom majd mindannyiuk átkozott fejéből ezt  nézetet, de leginkább a maga rohadt, aljas anyjának a fejéből verem ki, akinek megmondhatja, hogy bár állítólag szeret engem, én nem viszonzom.” (Sade, 2011).

Sade és az anyósa közti viszony a legkisebb Montreuil lány, Anne-Prospére elcsábításával romlott meg végleg. Az anya nem tudta megbocsátani lányának bemocskolását, és ezután azon fáradozott, hogy a márkit végérvényesen „kivonja a forgalomból”. Befolyásos asszony lévén csakhamar sikerült is kieszközölnie egy királyi elfogatóparancsot a márki ellen, aki ennek következtében életének hátralévő részét börtönökben töltötte. Amikor Sade Párizsba utazik haldokló anyja látogatására, szintén az anyósának köszönheti „lefogatását”. „Első levelemben azt kérdeztem, hogy vajon második anyát vagy egy zsarnokot kapok-e Önben, de nem sokáig hagyott bizonytalanságban!” – írja az egyik anyósának címzett levelében. A börtönből hazaküldött leveleiben többször becsmérlő megjegyzéseket tesz anyósára, igen részletesen leírja, miféle kínhalált kíván neki. Ennek fényében úgy gondolom, teljesen érthető Madame de Mistival sorsa. Sőt, az egyik bekezdésben egyértelműen anyósának üzen Dolmancé-n keresztül: 

„Úgy beszélt neki Istenről, mintha létezne; az erényről, mintha szükség lenne rá; a vallásról, mintha nem abból eredne mind, hogy az erősebb félrevezeti a gyöngét, becsapja az együgyűt; Jézus Krisztusról, mintha az a semmirekellő nem csaló és gonosztevő lett volna! Azt tanította neki, hogy üzekedni bűn, holott az üzekedés a legpompásabb élvezet az életben; erkölcsösnek akarja nevelni, mintha bizony nem a kicsapongás és a feslettség jelentené a boldogságot egy fiatal lány számára…” (Sade, 2001:195).          

Konklúzió: Sade, a nőgyűlölő feminista?

Az előbbiekben vázolt „anya (anyós) gyűlölet” fényében könnyű lenne Sade-ot egyenesen nőgyűlölettel vádolni. Vagy elég végigolvasni a Justine-t, amelynek alig van olyan jelenete, ahol nem épp a hősnőt vagy más nőket aláznak meg, vernek véresre. A nők mindig áldozatok, „kiforgatják őket természetükből”, tárgyként kezelik őket. Sőt, a regények szereplői között nemcsak nőgyűlölő férfiak, hanem nőgyűlölő nők is megjelennek. Ez azonban nem jelenti azt, hogy maga Sade is nőgyűlölő lenne, hiszen ha a szerző leír egy gondolatot, az nem feltétlen jelenti azt, hogy azzal ő maga is egyetért, arra vágyik, ő is pont úgy szeretne cselekedni, csak a körülmények nem teszik ezt lehetővé. (Szerintem ezért sem teljesen helytálló az a megállapítás, miszerint Sade a papíron élte ki bűnös, „gyilkos” hajlamait.) Ezzel kapcsolatban meg is fogalmaz magának egyfajta védőbeszédet: 

„A bűnt túlságosan visszataszító vonásokkal ruházom fel. Kíváncsiak az okára? Nem akarom megkedveltetni a bűnt, nincs olyan veszélyes szándékom, […] hogy az asszonyok lángra gyúljanak csalfa szeretők iránt. Épp ellenkezőleg, azt akarom, hogy gyűlöljék meg őket, […] és én ennek érdekében azokat a hőseimet, akik a bűn útját járják, olyan szörnyűnek ábrázoltam, hogy biztosan nem keltenek sem részvétet, sem szerelmet senkiben.” (Sade, 2011:192).

Sade minden kétséget kizáróan elérte célját, sőt, regényei, regényhősei mellett sikerült saját magát is meggyűlöltetnie.

Fontos megjegyezni, hogy az első hangsúlyosabb, a nők jogaiért vívott küzdelem éppen a francia forradalom zűrzavaros időszakában alakult ki. A „Szabadság, Egyenlőség, Testvériség” szellemében számtalan nő szedte össze a bátorságát, hogy uraik árnyékából végre előlépve jogokat követeljenek maguknak. Sade budoár filozófiájába beágyazott pamflet sem hagyja figyelmen kívül a női jogokat és követeléseket, a női egyenjogúságot figyelembe véve több javaslatot is tesz. Kijelenti, hogy minden ember – akár nő, akár férfi – szabadnak született, így tehát „soha nem lehet jogszerű, ha az egyik nem kisajátítja a másikat.” (Sade, 2001:154). Fölveti, hogy a férfiaknak szánt bordélyházak mellett szükséges lenne olyan nyilvános házakat létesíteni, ahol a nők vágyait elégítik ki, és ahol „minden olyasminek hódolhat, amit temperamentuma sugall”(Sade, 2001:159). Más szóval úgy, ahogy Sade elmélete szerint minden férfi rendelkezhet minden nő felett, a nők is ugyanúgy rendelkezhetnek minden férfi felett, akit csak megkívánnak. „Sade a férfi-, nő- és gyermekközösséget, a házasság eltörlését, a nő felszabadítását követeli a ház és tűzhely gondjaitól” (Zweifel-Pfister, 1989). 

„Elbűvölő női nem, szabad leszel, éppúgy megkapod osztályrészedet a gyönyörökből, […] mint a férfiak, és egyik sem lesz nyűg! Az emberiség egyik része, a fennköltebb fele, vajon láncokat érdemel-e a másiktól? Ah, törjétek össze ezeket a láncokat […] Ne senyvedjetek tovább barbár előítéletek hatalmában […] Szabadok vagytok, akárcsak mi”(Sade, 2001:159).

Afelett sem szabad elsiklani, hogy Sade-nál a regényhősök, a főbb karakterek szinte mindig nőneműek.  Juliette és Justine mesélik el saját történetüket, a Szodoma százhúsz napjában négy mesélőnő szórakoztatja az urakat és alattvalóikat, női szemszögből ismerhetjük meg a libertinizmus sade-i világát, akár az áldozat, akár a kéjenc libertinus áll az elbeszélés középpontjában. A regényekben a mesélés a nők előjoga, Marcel Hénaff „meglátása szerint ez Sade feminista aspektusát ábrázolná a XVII. és XVIII. század irodalomtörténeti hátterében. A regény mint a polgári individualizmus hírnöke kezdetben lényegében a nő birtoka.” (Zweifel-Pfister, 1989). Pontosan ezért a kor vezető „nőgyűlölő filozófusai” (mint Voltaire) elítélték a regényt mint műfajt, Sade azonban ebben látta gondolatai kifejezésének eszközét, hiszen így a tőle megszokott érzékiséggel tudta lefesteni a bűnt, a szerelmet, a visszataszítót és a szépet. Mindemellett azonban úgy gondolom, hogy Sade-nál a pornográf jelenetek elsősorban nem olvasói vágyának, szexuális gerjedelmének felkeltését szolgálják (milyen romlott ember lenne az, akit mondjuk a Szodoma százhúsz napja fel tudna izgatni?), sokkal inkább egy eszköz a libertinus filozófia szolgálatában. Ráadásul Sade a pornográfia „fegyverét” egyenesen hősnői kezébe helyezi a konzervatív patriarchális társadalom, avítt társadalmi konvenciók, és nemi elnyomó struktúrák elleni harcában.     

   2013-05-23

Felhasznált irodalom

Barthes, Roland (2001): Sade, Fourier, Loyola. Budapest: Osiris

Bataille, Georges (2001): Az erotika. Budapest: Nagyvilág

Bataille, Georges (2005): Az irodalom és a Rossz. Budapest: Nagyvilág

Paz, Octavio (2002): Az erotikus túlpart: Sade. Budapest: Európa Könyvkiadó

Phillips, John (2005): How to read Sade. London: Granta Books

Phillips, John (2005): The Marquis de Sade: A Very Short Introduction. London: Oxford

Sade, Marquis de (2011): Börtönévek: levelek, naplók, írások a fogság éveiből. Szerk. és Ford. Kovács Ilona. Budapest: Quadmon

Sade, Marquis de (2012): Szodoma százhúsz napja. Ford. Vargyas Zoltán. Szeged: Lazit Bt.

Sade márki (2001): Filozófia a budoárban. Ford. Kovács Ilona. Szeged: Lazi Bt.

Sade márki (2002): Juliette története, avagy a bűn virágzása. Ford. Sóvágó Katalin. Szeged: Lazi Bt. 

Sade márki (1989): Justine, avagy az erény meghurcoltatása. Ford. Vargyas Zoltán. Budapest: Európa Könyvkiadó

Schaeffer, Neil (2000): The Marquis de Sade: A Life. Harvard University Press

Thomas, Chantal (2003): Sade. Budapest: Magyar Könyvklub

Zweifel, Stephan – Pfister, Michael (1989): A Nő Sade-nál. Az írás mint vérfertőzés. Forrás: http://www.cab.u-szeged.hu/local/gondolatjel/93/sade.html (Letöltés ideje: 2013-05-21)

Libertinusok harca: Sade és Bretonne

Libertinusok harca: Sade és Bretonne

A Justine és az Anti-Justine összehasonlító elemzése

Juhász Dániel

Bevezetés

Donatien Alphonse Francois De Sade márki és Restif de la Bretonne: két libertinus, szabadelvű gondolkodó és irodalmár, akik akár a legjobb barátok is lehettek volna, ennek ellenére teljes szívükből gyűlölték egymást. Az egyik arisztokrata, a másik paraszti származású, neveltetésük és gyermekkoruk emlékképeit a műveik is hűen tükrözik; és elsősorban ezekből a képekből következik kettőjük teljesen ellentétes gondolkodása a libertinizmusról, a családról, és ami a legfontosabb: a nőkről.

A dolgozat Sade márki Justine, avagy az erény meghurcoltatása, és Bretonne Anti-Justine című művének összehasonlításával igyekszik bemutatni a két libertinus eltérő filozófiáját és viszonyukat egymáshoz és a női nemhez: hogyan jelenik meg a „Nő” Sade és Bretonne műveiben? Mi a szerepük a libertinusok világában? Mi a funkciójuk az „áldozatok” oldalán? Honnan eredeztethetőek ezek a nőképek, és milyen kapcsolat van a regényeikben leírt női karakterek és a valóság között? 

Sade versus Bretonne

Sade feleségének írott leveleiben, illetve naplófeljegyzéseiben jó néhány becsmérlő megjegyzést találhatunk, melyek célpontja Restif de la Bretonne (Sade röviden „R…”-ként vagy „Rstf”-ként tűnteti fel írásaiban). Egyik levelében nyomatékosan megtiltja, hogy felesége, vagy bárki az ismeretségi köréből vásárolni merészeljen egy példányt Bretonne „szörnyű írásaiból.” Az Eszmefuttatás a regényekről című írásában Sade például a következőt írja:

„R… bombázza a közönséget, még az ágya fejéhez is kell neki egy nyomdagép; szerencsére egyedül ez jajgat szörnyű írásaitól. Stílusa alantas és talpnyaló, undorító kalandokat mesél, amelyeket az alvilágból merít, mást nem is lehet a javára írni, csak a bőbeszédűséget… ezért meg csak a fűszeresek hálásak.”[1]

Kovács Ilona megjegyzéséből megtudhatjuk, hogy a fűszeresekre való utalást Sade úgy értette, hogy „Restif műveibe csak akkor kerül némi finom szellemesség, ha a fűszeresek ­– irományaiba csomagolva portékájukat – megborsozzák azokat.”[2]  

Bretonne sem kímélte Sade-ot, akit röviden csak „Dsds”-ként emlegetett írásaiban. Többször epés kritikával illette őt magát és a munkáit, Sade neve előtt meglehetősen sokszor használva a „szörnyeteg”,  a „gyalázatos” vagy  az „élvhajhász” jelzőket. Bretonne Monsieur Nicolas című művében a főhős Danton Sade Justine-jéből olvas egy igencsak „szadisztikus” részletet, azzal a céllal, hogy feltüzelje magát a majd saját maga által elkövetett kegyetlenkedések előtt.[3] Ebből már kirajzolódik egy válasz arra a kérdésre, hogy miért ilyen ellenszenves egymással a két író: Bretonne egyik legfőbb kritikája Sade ellen, hogy a művei tele vannak szörnyűségekkel, kínzásokkal és vérengzéssel, amelyeknek mindig a nők az elszenvedői. Az Anti-Justine előszavában a következőt írja:

„Senkit sem háborítottak fel jobban a gyalázatos Dsds szennyes művei, mint engem: a Justine, az Aline, a Budoár, a Libertinizmus elmélete. […] Ez a gazember egyes-egyedül olyan gyönyöröket tálal a férfiaknak, melyek a nők számára kínzásokkal, sőt halállal járnak. Célom egy olyan könyv megírása, amely élvezetesebb az övéinél, és amit a feleségek férjük kezébe adhatnak, hogy jobban értsenek a dolgukhoz; […] Aki elolvassa, imádni fogja a nőket, ha pedig megfarkalta, kényeztetni fogja őket.

Annál inkább gyűlölni fogja viszont az élvnyúzót, azt a bizonyosat, akit hosszú, fehér szakállal engedtek ki a Bastille-ból 1789. július 14-én. Bárcsak az elbűvölő remek, amit én most közreadok, porba sújtaná az ő műveit!”[4]

Miután elolvastuk a két művet, felmerülhet bennünk a kérdés: az Anti-Justine, ez az „elbűvölő remek” valóban politikai és filozófiai ellenműveként tekinthető-e Sade Justine-jének, vagy csak egy kevésbé jól sikerült utánzat? Sade elsősorban azt kérte ki magának, hogy egy olyan „megélhetési író”, mint Bretonne kritizálja az ő műveit, aki úgy ír, mint valami gép, házi nyomdájában sorra jelenteti meg írásait, amik aztán eladatlanul tornyosulnak a szobájában. A levelezésekből és a naplófeljegyzésekben Bretonne-ra tett utalásokból világosan kitűnik, hogy Sade sem íróként sem filozófusként, sem pedig mint a libertinus eszme képviselőjét nem tartotta sokra Bretonne-t.

Az Eszmefuttatás a regényekről című esszét olvasva egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy mennyire fontos Sade számára az eredetiség. Az utánzókat és az utánzatokat lenézi, ennek ellenére a regény mint műfaj eredetét kutatva magát az utánzást mégis elfogadható és szükséges aktusként írja le, amely csak abban az esetben elfogadható, amikor az utánzás a tanulás és a fejlődés eszköze. Sade maga is átvett újításokat, például nagy hatással volt rá Voltaire, aki „kizárólagos szándékának megfelelően a filozófiát helyezte regényei középpontjába, és minden másról lemondott ennek érdekében.”[5]  Ennek szellemében alkotta meg a Justine első, 1787-ben kiadott verzióját (és magyar nyelven is csak ez a változat érhető el), amely csak a filozófiára épít, és teljesen kimaradt belőle az explicit szexualitás, a pornográf jeleneteket sejtető, mondhatni szégyenlős leírások váltották fel. Voltaire Julie című munkájával kapcsolatban a következőt írja:

„[…] és megfontoltan kijelenthetjük, hogy ennek a fenséges könyvnek soha nem lesz utánzója, még ha az igazság szavára kihull is a toll a sok-sok kérészéletű író kezéből, akik harminc éve folyamatosan a halhatatlan eredeti rossz utánzataival árasztanak el minket.”[6]    

„Az eredeti rossz utánzataival…” Úgy gondolom, hogy itt fontos kiemelni a „rossz” szót, hiszen ez a megjegyzés is arra enged következtetni, hogy Sade elfogadott és bevett szokásnak tartotta az utánzást. Ám abban az esetben, ha az utánzat („sade-i értelemben”) rossz, vagy bizonyos elemek, részletek, vagy esetleg az egész szöveg szó szerint vannak átemelve egyik műből a másikba (a plagizálásra konkrét példát is hoz egy lábjegyzetben)[7] úgy az utánzás legalább annyira immorális cselekedet, mint a regényekben leírt szadista-pornográf jelenetek. Mindemellett én gyakran éreztem úgy, hogy Sade érvelése az utánzásról és az eredetiségről sokszor ellentmondásos. „Ebben a műfajban vagy eredetit kell alkotni, vagy le kell mondani a műveléséről”[8] – írja az esszéjében, viszont az, hogy ő mit gondol eredetinek, mit gondol elfogadható illetve elfogadhatatlan utánzásnak nem mindig derül ki egyértelműen. Nekem az az érzésem, hogy Sade kissé elfogult önmagával szemben. Az utánzásnak pontosan annyi az elfogadható mértéke, amennyit ő maga is alkalmaz. Tény és való, hogy Sade is átvett nemcsak formai, de tartalmi dolgokat is, például a Crimes de l’amour esetében, amelyről Kovács Ilona a következő megjegyzést írja: „[…] a piszkozaton feltüntette irodalmi forrásait: Amblet-et, Anne-Marguerite Dunoyer írőnőt, valamint szájhagyományban élő anekdotákat.”[9]

Ha Sade szemében Bretonne egy „utánzó”, aki átvett ezt-azt Sade írásaiból (például az incesztus dicsőítését, ami az egész Anti-Justine-t végigkíséri; alig találunk egy-két fejezetet, amelyben nincs megjelenítve legalább egy vérfertőző viszony) akkor felmerülhet bennünk, hogy ez miért zavarta annyira Sade-ot? Bretonne nem plagizált, csupán felhasználta Sade műveit, kiemelve belőlük a libertinus filozófia egyes elemeit, ezzel pedig akarva-akaratlan a hőn gyűlölt Sade-ot ő maga is, mint a libertinizmus éllovasát, egyfajta követendő példává emelte.

Sade úgy vélte, hogy a regényírás második legfőbb követelménye az eredetiség után az emberi lélek és szív ismerete. Fontos az emberek tanulmányozása, hogy az író hiteles és „valószínű” jellemeket fessen le. Ezzel kapcsolatban a következőt írja:

„[…] aki emberismeretre vágyik, az keveset beszéljen az emberek társaságában. Semmit nem tanulunk ugyanis, amikor mi beszélünk, csak az tanulságos, ha másokat hallgatunk. Ezért találunk olyan sok ostobát a fecsegők között.”[10]

Bár itt sem Sade sem pedig az irodalomtörténészek nem említik Bretonne-t, én azonban mégis egy rejtett utalást vélek felfedezni. Sade és Bretonne életrajzának ismeretében tudhatjuk, hogy mindketten társasági emberek voltak, mindketten szerettek a figyelem középpontjában lenni. A társasági élet azonban Sade számára egyre kevésbé volt elérhető, hiszen élete nagy részét börtönben töltötte, egyik fogdából szállították át a másikba, néhány hónapos szabadsága pedig alig jelentett valamit a hosszú börtönévek árnyékában. Vele szemben Bretonne-nak megadatott a társasági élet, olyan emberek elismerését élvezte, mint Benjamin Constant és Friedrich von Schiller, kávéházakba, irodalmi klubokba, valamint „szalonba is jár, méghozzá nem is akármilyenbe! Fanny Beauharnais, a későbbi Joséphine császárné nagynénje volt a gazdája annak az irodalmi szalonnak, […] ahová Restif de la Bretonne eljárt felolvasni műveiből.”[11] Ezzel még inkább kivívta Sade ellenszenvét, aki minden valószínűség szerint irigyelte Bretonne-t. Pontosan emiatt érzem a fentebb idézet Sade gondolatban a Bretonne-ra tett rejtett célzást és negatív kritikát. Bretonne „sokat beszél, hangosan, hevesen, és minden gátlás nélkül.”[12] Mindig a figyelem középpontjában van, és eszében sincs bölcsen hallgatni a sarokban, ahogy azt Sade egy jó emberismerőtől elvárná. Ennek fényében arra következtethetünk, hogy – legalábbis Sade szerint – Bretonne regényhősei, jellemábrázolásai nem valószerűek, és nem is lehetnek hitelesek, hiszen nem ismeri az emberi szívet, csak azt írja, amire saját magából kiindulva következtethet. Vagyis:

„Ha csak azt írod, mint R…, vagyis azt, amit úgyis mindenki tud, még ha négy kötetet adsz is ki havonta, mint ő, nem éri meg, hogy tollat végy a kezedbe. Senki nem kényszeríti rád ezt a mesterséget, de ha belefogsz, hát végezd tisztességesen. És főleg úgy ne vágj bele, hogy segély legyen a megélhetésedhez: a munkádon meg lehet érezni a szükség hatását, gyengeséged átragadna a művedre, ami belesápadna az éhségbe. Más mesterséget is választhatsz, varrj cipőket, de ne írj könyveket. Ettől nem fogunk kevesebbre becsülni, sőt – minthogy nem untatsz –, talán még jobban megkedvelünk.”[13]

Itt már egyértelmű utalás van Bretonne-ra, mint „megélhetési íróra”, sőt egy kész üzenet van megfogalmazva számára. Az üzenet egyértelmű, de Kovács Ilona megjegyzéséből is megtudhatjuk, hogy Bretonne az írásból élt,[14] legalábbis próbált megélni belőle, amire Sade természetesen – arisztokrata származásának köszönhetően – nem szorult rá, ezért sem tartotta sokra a megélhetési írókat, kiváltképp az olyanokat, mint Bretonne, akik megállás nélkül írnak, és havonta akár négy könyvet is publikálnak.

Bretonne 1798-ban adta ki az Anti-Justine-t, bő tíz évvel a Justine megjelenése után. Nem is olyan szerény célja, hogy „túlszárnyalja” az eredetit, és megmutassa, hogy a szexualitást lehet kínzások és vérengzések nélkül is ábrázolni. A Justine megjelenésének idejében Restif irodalmi kritikusként is dolgozott, és Sade művét – más kritikusokkal egyetemben – „kegyetlennek” és „korrumpálónak” titulálta. Ahogy John Phillips is írja, abban a korban egyáltalán „nem vették figyelembe a könyv filozófiai tartalmát”.[15] Talán ez (is) vezetett oda, hogy a két mű közti egyik leglényegesebb különbség a nők ábrázolásában figyelhető meg. A Justine-ben a női szereplők többsége áldozatként jelenik meg, az Anti-Justine-ben viszont buja nimfákként láthatjuk őket, szerelemre éhes, fiatal, üde és vidám lányokat és asszonyokat ismerhetünk meg. 

Justine versus Anti-Justine

Sade a Justine három változatát készítette el, az elsőt, Az erény meghurcoltatását (Infortunes de la vertu) Voltaire hatására, mint „filozofikus mesét” írta meg, durva pornográf leírások nélkül. A második verzió a Justine, avagy az erény vesszőfutása (Justine ou les Malheurs de la vertu) 1791-ben névtelenül jelenik meg, ám mindenki neki tulajdonítja, kiváltképp Bretonne hangoztatja Sade márki szerzőségét. A harmadik és leghosszabb változat az Új Justine, avagy az erény vesszőfutása, valamint nővére, Juliette története, avagy a bűn diadalmenete (La nouvelle Justine ou les Malheurs de la vertu, suivie de l’Historie de Juliette, sa soeur, ou les Prospérités du vice) 1797-ben jelenik meg, szintén névtelenül.[16]

A különböző változatok egyre durvább és nyíltabb szexuális kicsapongásokat leíró jeleneteket tartalmaznak, a hősnő Justine mind szörnyűbb kínzásoknak, megpróbáltatásoknak van kitéve. A lány azonban mindhárom változatban a nagybetűs „Erény” képviselője, elszántsága és hite bármilyen kínzások ellenére is megingathatatlan marad. Mondhatnánk, hogy Justine a tipikus sade-i áldozat példája is egyben, azonban ez nem így van. A „gonosz libertinusok” minden Sade műben megvetik az erényt, eltapossák a szépséget, bemocskolják a tisztaságot, és persze Justine-nel is ugyanezt teszik. A lány azonban nem törik meg, egészen halála pillanatáig kitart saját eszméje mellett. A tipikus áldozatokkal ellentétben, akik beletörődnek sorsukba, némán tűrik a megaláztatást és a kínhalált, Justine mindig visszavág, filozófiai vitákba keveredik. Chantal Thomas így ír erről:

„Justine nemcsak szép, hanem okos is. Intelligenciájára, műveltségére valamennyi útjába akadó „szörnyeteg” felfigyel. Nemcsak fizikailag veszik birtokba, el is akarják csábítani. De Justine, fiatalsága, félénksége ellenére rendíthetetlenül ellenáll. Amilyen megátalkodottak a libertinusok a bűnben, ő éppoly hevesen szónokol az erény képviseletében.”[17]

Ám szónoklatai, érvelése, szűzies könnyei nem hatják meg az elfajzott (vagy éppen felajzott) libertinusok szívét, sőt, még inkább arra ösztökélik őket, hogy jól ellássák a lány baját. A sade-i világban az Erény sosem győzedelmeskedhet, sosem arathat diadalt a Bűn fölött. Sade libertinus filozófiája szerint ugyanis az ember természetéből adódóan hajlamos a bűnre, a kegyetlenkedésre, a gyilkolásra. Az erősebb eltiporja a gyengét, a gazdag a szegényt, a libertinus a neki kiszolgáltatott áldozatokat: a Bűn az Erényt. Ez a természet örök rendje, amin senki sem változtathat.

Az áldozatok a legtöbb esetben mindig nőneműek (ritkábban fiatal fiúk), akik irtózatos szenvedések árán elégítik ki a szadista libertinusok vágyait. Vegyünk példának egy rövid részletet a Justine, avagy az erény meghurcoltatásából:

„[…] példátlan szigorúsággal bántak velem. Nem érték be az e célra rendeltetett testtájakkal, bejárták az egész vidéket, a legrejtettebb zugokat, s miközben hóhérom kéjesen legeltette szemét a feldúlt halmokon, bősz indulata elől semmi sem menekedhetett. Járt a keze, mint a motolla, csak néha pihent meg egy-egy pillanatra, hogy pusztításának nyomait mámorosan meg-megtapogassa. […] Mit mondjak, asszonyom, a szerelem oltára sem menekedhetett; akárhogy vonaglottam, a barbár támadás majd mindig célba ért. Vérben úszott a testem.”[18]

A libertinusnak csak az okoz gyönyört, ha szenvedést lát, vagy éppen ő maga a szenvedés okozója. A szadizmus párja a mazochizmus, de mondhatjuk-e Justine-re, hogy mazochista? „A szadista örömét megzavarná, ha észrevenné, hogy áldozata cinkosául szegődik. A bűnben épp az az élvezet, hogy másnak okozunk szenvedést.”[19] Vagyis ha Justine titkon élvezné a kínt, akkor már nem lehetne áldozat. Ő maga is libertinussá, cinkossá válna. A sade-i világban a kín a gyönyör eszköze, amit a libertinus csak akkor érhet el, ha valódi szenvedést okoz. A szenvedést pedig a gyengébbik nemnek, a kiszolgáltatott nőknek kell elviselniük. Mindent el kell tiporni, ami a jóság és az Erény szolgálatában áll: a fiatal, érintetlen szüzeket meg kell szentségteleníteni, tisztaságukat be kell mocskolni, a nyiladozó rózsabimbót azon nyomban le kell törni. „A Nőt tönkreteszik: megkötözik, megkínozzák, szemét bekötik kendővel, olyan mértékben kiforgatják természetéből, hogy minden vonzó vonását elveszíti (arcát, keblét, nemi szervét).”[20]

Restif de la Bretonne pontosan ez ellen a libertinus filozófia és életfelfogás ellen tiltakozik és emel tollat, hogy megírja az Anti-Justine-t. Pedig saját bevallása szerint, amikor először olvasta Sade Justine-jét: „felforrt tőle a vérem. Élvezni akartam, megőrjített a vágy.”[21] Később szégyellte magát, amiért Sade hatására – mondhatni – előbújt belőle az állat, és feltehetőleg saját példájából tanulva határozta el, hogy megírja a Justine ellenművét; nem arról fog írni, ami az emberben rossz és megvetendő, nem a szerelem és a szépség a természetellenes, bomlasztó erő, hanem azok a kegyetlen elgondolások, amelyeket Sade terjeszt a műveiben. „Ezért magam is nekiláttam egy Erotikonnak, ami élvezetes ugyan, de nem kegyetlen.”[22] „Mert könnyű tálalni a Dsds-féle borzalmakat, de a zseni remekműve az édes gyönyör megrajzolása.”[23] Itt megjegyezném, hogy saját meglátásom szerint Restif nem volt beképzelt vagy nagyképű, nem arról van szó, hogy Bretonne olyan hatalmas „zseninek” tartotta magát: úgy gondolom, hogy az ilyen és ehhez hasonló igencsak szerénytelen kijelentések mind azt a célt szolgálták, hogy Sade-ot bosszantsák, valamint hogy kifejezzék, hogy Bretonne mennyire lenézi Sade márkit.

Az Anti-Justine így a sade-i „kín és gyönyör” elmélet szöges ellentéte. A könyvben mindkét félnek egyaránt élveznie kell az aktust, csak így élhetik át a valódi gyönyört. Sade-dal ellentétben Restif magasztalja, mondhatni – a maga módja szerint – isteníti a nőket:

„– Angyali teremtés! Isteni leány! Amit mond, abból kiviláglik egész gyermeki alázata, lelkének egész szépsége! Üzekedjen csak atyjával, legyen ő az egyetlen megfarkalója! Ön arra lenne méltó, hogy a Mindenható farkalja, ha a Mindenhatónak szokása lenne farkalni!...”[24] 

Mint már említettem korábban, az incesztus az egész regény egyik fő témája, később még esik róla szó. Ebben az idézetben ugyanakkor találhatunk még egy közös vonást Sade és Restif között: az istengyalázó ateizmust. Sade éppúgy megvetette a vallást, könyveinek szereplői nemcsak tetteikkel, de szavaikkal is gyakran káromolják Istent, valamint a világ valamennyi vallását (elsősorban a kereszténységet).

Sade-nál a nők természetesen nemcsak az áldozat képében jelennek meg. A libertinusok között is akadnak szép számmal dúsgazdag madame-ok és előkelő asszonyságok, akik különös kegyetlenséggel kínozzák „nőtársaikat.” Azért gondoltam úgy, hogy az előző mondat utolsó szavát érdemes idézőjelek közé tenni, mert míg a libertinusok között az előkelő, romlott nők tulajdonképpen ugyanazt a szerepet töltik be, mint a férfiak, sőt, kegyetlenkedésben gyakran még túl is szárnyalják őket, addig az áldozatok perspektívájából a nők elveszítik emberi mivoltukat, tárgyként funkcionálnak. Barthes is megjegyzi a második Sade tanulmányában: „[…] sebészeti és funkcionális bábut csinálnak belőle, […] afféle borzalmas göngyöleget, tárgyat.”[25]

A libertinus dámák és nagyasszonyok mind egytől egyig dúsgazdagok; a sade-i világban a pénz a libertinizmus legfőbb eszköze. Pénzért bármit és bárkit meg lehet vásárolni: vidéki kastélyokat, berendezéseket, friss szüzeket a bordélyházakból, valamint a hatóság hallgatását. A libertinusok kivétel nélkül mind gazdagok, az áldozatok viszont mindig szegény, paraszti családból származó és rendszerint árva fiatalok (kivételek persze ritkán, de akadnak). A gazdagok bármit megtehetnek a szegényekkel, hiszen a pénz: hatalom. Véleményem szerint a pénz azonban mást is jelképez: a pénz a romlottság, feslettség, erkölcstelenség szimbóluma. Minden egyes libertinus gyilkolt a pénzéért, és gyilkolni is fog, hogy még több legyen neki: vagyonukat mások kárára, mások halálának árán szerezték.

Ezzel szemben Bretonne Anti­-Justine-jében a libertinusok, legyenek akár nők akár férfiak, egyformán élvezik a bujálkodást. Nem számít se pénz, se rang, a legfőbb törvény: az élvezés. Mindkét fél számára gyönyörteli kell hogy legyen egy szerelmi aktus, senki sem szenvedhet. Egyetlen kivételtől eltekintve. A könyvben található egy fejezet, amely leír egy sor brutális kínzást és vérengzést: a fejezet címe – nem meglepő módon – Farkalás á la Justine:

„Kimetszette a keblek húsos részeit, az egész ölet, a combok húsát, fölvágta a hasát, kitépte a szívet, a tüdőt, a májat, a hólyagot, a méhet; megfordította a tetemet, lefejtette a faron lévő húst, amúgy cipőstül lenyiszálta a két lábfejet, és az egyik zsebébe süllyesztette, majd a két kezet, azt pedig a másikba. […] – Milyen pompás lakoma lesz ebből a testvéreknek, no meg nekem is!”[26]

Úgy gondolom, hogy a jelenet visszataszítósága ellenére egy paródia, a sade-i kegyetlenkedés kifigurázása. A fönt idézett néhány sorból is kitűnik az egész „aktus” abszurditása, amelyet bevált sade-i módszer szerint egy pap követ el. Tehát van itt szadizmus, istengyalázás, nekrofília, kannibalizmus… egy olyan pont a könyvben, amely azt a célt hivatott szolgálni, hogy szembeállítsa a „sade-i élvezeteket” a korábbi fejezetekben leírt valódi – mondhatnánk: „bretonne-i” – élvezetekkel, gyönyörökkel. Restif a döntést tulajdonképpen az olvasóra bízza, döntsék el ők, hogy melyik a vonzóbb, a kívánatosabb gyümölcs: a Sade féle rothadó, féregrágta alma, vagy az Anti-Justine-ben megjelenített szerelem és testiség (és még egy kis ideig tekintsünk el a vérfertőző viszonyok gusztustalanságától és természetellenességétől). A vérszomjas jelenetért a szerző bocsánatot is kér, és megígéri, hogy nem fog előfordulni több ilyen a könyvben. „Szerzőnknek az volt a szándéka, hogy minél jobban szakadjon el a kegyetlenségtől, a vérszomjtól, a bitokolt nő halálától. Sikerült neki? […] Elérte célját? Olvasói majd eldöntik.”[27]        

Összegzés

A bevezetőben feltett kérdések közül egyetlen egy maradt még teljesen megválaszolatlan: honnan eredeztethetőek azok a bizonyos sade-i nőképek? Sade életrajzának ismeretében tudhatjuk, hogy kapcsolata a nőkkel nem volt épp zökkenőmentes. A „sade-i Nő” témája túlságosan nagy téma ahhoz, hogy itt tárgyaljuk, egy egész könyvet is lehetne írni erről. Ami a dolgozat, az említett regények és a fönti kérdés szempontjából igazán fontos, az Sade márki kapcsolata három bizonyos nőszeméllyel: a feleségével, az anyósával és a felesége nővérével. Itt meg is jelenik „a két nővér motívuma”, a Justine – Juliette kettőse. Justine az Erény megtestesítője, Juliette a Bűné. Nem nehéz kitalálni, ki-kit reprezentál: az ájtatos Justine-t Sade akár a feleségéről is mintázhatta volna (bár egyes források szerint nem is volt annyira erényes, ennek ellenére mégis kolostorba vonult), a tüzes Juliette pedig tulajdonképpen a márki sógornőjének egyfajta „eltúlzott” mása. Tudniillik Sade elcsábította és ágyba is vitte sógornőjét, feltételezések szerint ebben a felesége is segítségére volt.[28] A márki nem is titkolta viszonyát, felvállalta a buja, „vérfertőző” kapcsolatot, kiteregette a családi szennyest, és itt jön a képbe az anyós: Montreuil elnökné, befolyásos asszony lévén, királyi rendelettel elfogatatta és börtönbe záratta a márkit. Innen ered az „anyafigura” gyűlölete, hiszen Sade elsősorban az anyósát okolta élete végéig tartó raboskodásáért. A regényekben az anyákat mindig megalázzák, megkülönböztetett kegyetlenséggel bánnak velük, gyakran saját gyermekük áldozatául esnek. Az anyaság és a terhesség megvetendő dolog, a sade-i filozófiában a terhességgel a nő elveszti valódi nőiességét; éppen ezért a libertinus asszonyoknak tilos teherbe esniük, a fajfenntartás céljából „elkövetett” közösülés bűn.

Ezzel szemben az Anti-Justine-ben a buja lányok és asszonyok végül mind teherbe esnek, ráadásul ugyanabban az időpontban, így a regény utolsó fejezetében egy hármas-szülésnek is szemtanúi lehetünk. A vérfertőzés azonban még itt is nagy szerepet játszik, már alig lehet követni, hogy pontosan ki kivel, apa a lányával, anya a fiával közösül-e. Mondhatnánk, hogy ez ugyanolyan ocsmány és visszataszító, mint a Sade féle kínzás és vérengzés. Bretonne azonban elejét veszi a rágalmaknak, és már a regény elején kijelenti a következőt:

„Rossz könyv, de jó szándékkal készült. […] jelen művemet, legyen bármilyen élvezetes is, egyedül a hasznosságtól vezérelve alkottam. Így például a vérfertőzés csakis csak azért szerepel benne, hogy ellensúlyozzam a kéjencek megromlott ízlését, a szörnyű kegyetlenkedéseket, melyekkel Dsds gerjeszti őket.”[29]

Tehát csak azért, mert a regény minden egyes fejezetében az incesztus dicsőítése és gyakorlata folyik, még nem kell azt feltételezni az íróról, hogy egy perverz őrült. Az egyszerű, felületes olvasó hajlamos ilyen következtetéseket levonni. Viszont érdekes, hogy Restif de la Bretonne tisztában volt ezzel, mégis úgy vádolta Sade-ot elfajzottsággal, szadizmussal és más szörnyűségekkel, ahogy őt is vádolhatták volna (vagy talán vádolták is) azzal, hogy a saját gyermekeivel paráználkodik. Sade maga is megírta a védőbeszédét, amit persze a legtöbben figyelmen kívül hagytak és hagynak:

„A bűnt túlságosan visszataszító vonásokkal ruházom fel. Kíváncsiak az okára? Nem akarom megkedveltetni a bűnt, nincs olyan veszélyes szándékom, […] hogy az asszonyok lángra gyúljanak csalfa szeretők iránt. Épp ellenkezőleg, azt akarom, hogy gyűlöljék meg őket, […] és én ennek érdekében azokat a hőseimet, akik a bűn útját járják, olyan szörnyűnek ábrázoltam, hogy biztosan nem keltenek sem részvétet, sem szerelmet senkiben.

Én mindig, mindig mondom: csak pokoli színekkel fogom festeni a bűnt, azt akarom, hogy csupasz valójában lássák, féljenek tőle, gyűlöljék meg, és ezt másképp nem érhetem el, csak ha a rá jellemző teljes szörnyűséget megmutatom.”[30]

Úgy vélem, Sade márki elérte a célját. Olyannyira, hogy a regényei mellett önmagát is sikerült meggyűlöltetnie. Kérdés: Bretonne elérte-e a kitűzött célt? Sikerült-e túlszárnyalnia a márkit? Ellenműnek tekinthető-e az Anti-Justine? Vagy csak egy utánzat?

Véleményem szerint semmiképpen sem tekinthető utánzatnak. A pornográf tartalomtól eltekintve a két regény teljesen különbözik egymástól, mind szerkezetileg, mind tartalmilag. Sade-nál például nincs semmiféle felosztás, olyan, mintha egy lélegzetvétellel írta volna meg a Justine-t (feltehetőleg ezért is mondták többen, hogy Sade-ot unalmas olvasni). Ezzel ellentétben Bretonne 39 rövid fejezetre osztotta a regényt, amely pergőssé teszi az olvasást és a cselekményt is, az ember szinte észre sem veszi, és a könyv végére ért. A két könyv tartalmilag is lényegesen eltér. Sade nem azért írt pornográf regényt, hogy felizgassa az olvasóit, a Justine első változatában nem is ábrázolt pornográf képeket, nem használt vulgáris szavakat, az olvasó képzeletére bízta a kicsapongó jelenetek részletezését. Sade-nál a szex és a pornográfia csak egy eszköz a libertinus filozófia hatalmában. Amint már korábban is említve volt, akkoriban nem igazán figyeltek a mélyebb, filozofikus tartalomra, nem voltak képesek átlátni a pornográfia fátylán, nem néztek a víztükör alá. Pontosan ezért úgy gondolom, hogy bár az Anti-Justine ellenműnek tekinthető, nem több puszta Erotikonnál. „[…] csúfságban a legkevésbé sem marad el az írója szándéka szerint fölülmúlni akart ellenműtől, a Sade márkiétól, írói teljesítményként nézve viszont annál inkább.”[31] – írja Adamik Lajos, az Anti-Justine fordítója. Merész kijelentés, de megkockáztatom: az Anti-Justine sokkal inkább csábít a bűnre, a szexuális kicsapongásra, mint Sade márki műve. „Szerelem”, „gyönyör”, „szívhez szóló érzelmek”… hangzatos szavak, de korántsem fedik a valóságot. Bretonne könyve még akkor sem lenne épp „szívhez szóló”, ha a szereplők többsége nem vérfertőző viszonyokban elégülnének ki. Nem éppen filozofikus regény, még kevésbé szerelmes költemény. Ez kőkemény pornográfia.

2012. 12. 10.

Felhasznált irodalom

Barthes, Roland (2001): Sade, Fourier, Loyola. Budapest: Osiris

Bretonne, Restif de la (2002): Anti-Justine. Ford. Adamik Lajos. Szeged: Lazi Bt.

Paz, Octavio (2002): Az erotikus túlpart: Sade. Budapest: Európa Könyvkiadó

Phillips, John (2005): How to read Sade. London: Granta Books

Sade, Marquis de (2011): Börtönévek: levelek, naplók, írások a fogság éveiből. Ford. Kovács Ilona. Budapest: Quadmon

Sade márki (1989): Justine, avagy az erény meghurcoltatása. Ford. Vargyas Zoltán. Budapest: Európa Könyvkiadó

Thomas, Chantal (2003): Sade. Budapest: Magyar Könyvklub    

            

---

[1] Marquis de Sade: Eszmefuttatás a regényekről. In Börtönévek: levelek, naplók, írások a fogság éveiből. Kovács Ilona (ford.). Budapest: Quadmon Kiadó, 2011. p.163-194.

[2] Uo. p. 181. 

[3] John Phillips: How to read Sade. London: Granta Books, 2005. p. 60.

[4] Restif de la Bretonne: Anti-Justine. Adamik Lajos (ford.). Szeged: Lazi Bt., 2002. p. 6.

[5] Marquis de Sade: Börtönévek: levelek, naplók, írások a fogság éveiből.  p. 176.

[6] Uo.

[7] Uo. p. 190-191.

[8] Uo. p. 189.

[9] Uo.

[10] Uo. 184.

[11] Restif de la Bretonne: Anti-Justine. Adamik Lajos (ford.). Szeged: Lazi Bt., 2002. p. 187.

[12] Restif de la Bretonne: Anti-Justine.  p. 186.

[13] Marquis de Sade: Börtönévek: levelek, naplók, írások a fogság éveiből. p. 185.

[14] Uo.

[15] John Phillips: How to read Sade. London: Granta Books, 2005. p. 2. 

[16] Chantal Thomas: Sade. Budapest: Magyar Könyvklub, 2003. p. 141.

[17] Uo. p.149.

[18] Sade márki: Justine, avagy az erény meghurcoltatása. Budapest: Európa Könyvkiadó, 1989. p. 134-135.

[19] Octavio Paz: Az erotikus túlpart: Sade. Budapest: Európa Könyvkiadó, 2002. p. 82.

[20] Roland Barthes: Sade, Fourier, Loyola. Budapest: Osiris, 2001. p. 141.

[21] Restif de la Bretonne: Anti-Justine.  p. 5.

[22] Uo.

[23] Uo. p. 56.

[24] Uo. p. 58-59.

[25] Roland Barthes: Sade, Fourier, Loyola.  p. 141.

[26] Restif de la Bretonne: Anti-Justine.  p. 53.

[27] Uo. p. 180.

[28] Chantal Thomas: Sade. p. 143.

[29] Restif de la Bretonne: Anti-Justine.  p. 6.

[30] Marquis de Sade: Börtönévek: levelek, naplók, írások a fogság éveiből. p. 192.

[31] Restif de la Bretonne: Anti-Justine. p. 185.