A budapesti prostitúció bemutatása a Kádár-korszak utolsó évtizedeiben Dobray György dokumentumfilmjein keresztül
A szocialista erkölcs értékrendjébe
egyértelműen nem férhetett bele olyan amorális „bűncselekmény”, mint a
prostitúció. Az ötvenhatos forradalom utáni években, a bordélyházak végleges
felszámolásával magát a prostitúciót is igyekeztek kisatírozni a társadalom életéből,
hiszen a dolgos embereknek nincs, nem lehet szükségük az „üzletszerű kéjelgés”
gyakorlására, gondoltak itt egyszerre a szexért fizetni hajlandó férfiakra és a
testüket áruba bocsátó nőkre egyaránt. A prostitúciót azonban nem lehetett
megszüntetni, tiltása ellenére is tovább virágzott a szocializmus árnyékos
oldalán. Dolgozatomban Dobray György a nyolcvanas évek végén készült két
dokumentumfilmjén, a K1 – Film a
prostituáltakról (1988) és a K2 – Az
éjszakai lányok (1989) című filmeken keresztül szeretném röviden bemutatni
– a teljesség igénye nélkül – a budapesti prostituáltak életét, a prostitúció
helyzetét és működését a szocialista erkölcsrendészet által felügyelt
Budapesten.
Prostitúció a két világháború közötti Budapesten
Lényeges különbségeket és
hasonlóságokat lehet megfigyelni a századelő és a századvég (de még a
rendszerváltás előtti) prostitúció működésében, ezért úgy gondoltam, hogy
mielőtt belemennék a hetvenes-nyolcvanas évek prostitúciójának bemutatásába,
nem ártana néhány sort szentelni a két világháború közötti prostitúció
leírásának. Az első világháború végére a fővárosi szórakozóhelyek megteltek a
frontról hazatérő férfiakkal, illetve katonákkal (vagy katonaszökevényekkel),
akik éppen szabadságukat töltötték. A szegénység, amely a lakosság nagy részét
sújtotta és az időszakos fejetlenség mind táptalajul szolgált a bűnözés és a
prostitúció növekedéséhez. 1918 végére a prostitúció Budapesten már „hétköznapi
jelenséggé” vált: „a benne részt vevő nők száma olyan magas volt, a városi tér
pedig olyan tágas, a szabályozás olyan liberális” (Szécsényi, 2008:200), hogy a
prostitúció már nem keltett nagyfokú ellenérzést a társadalom többségében.
Ennek ellenére a hatóságok továbbra is „vadásztak” a különböző kihágásokat
(szemérmetlen vendéghívogatás, közbotrányt okozó viselkedés) elkövető
örömlányokra, akiket először csak figyelmeztettek és utasítottak a botrányos
viselkedés abbahagyására, ennek sikertelensége esetén pedig előállították őket
(2008:182).
Mindazonáltal a prostitúció nem volt
feltétlenül illegális tevékenység, bár léteztek törvénybe ütköző formái.
Budapest szabályrendelete például kimondta, hogy törvényes keretek között csak
olyan nő jegyezhető be hivatalosan is prostituáltnak, aki betöltötte
tizenhetedik életévét és volt már szexuális kapcsolata (2008:183) (emellett
persze tudjuk, hogy léteztek olyan bordélyházak vagy kerítőnők, akik fiatal,
érintetlen szüzek felajánlásával próbáltak nagyobb jövedelemre szert tenni –
persze a lánynak nem feltétlenül kellett szűznek lennie, a lényeg, hogy a
„vevő” azt higgye). A bordélyházak törvényes kereteken belüli működése is
teljesen elfogadott volt, sőt, a legtöbb nyilvánosház (szám szerint 23) 1917-18
között működött Budapesten (2008:185). A fentebb említett rendelet az
örömlányokat három csoportba sorolta: az első a bordélyházakban dolgozó lányok
csoportja, akik nemcsak a bordélyokban dolgoztak, de az esetek többségében ott
is laktak. A második csoportba az úgynevezett „bárcás kéjnők” tartoztak, akik a
rendőrségnél is bejelentett (és engedélyezett) lakással rendelkeztek,
ügyfeleiket ott fogadták. A harmadik csoportba azok az igazolványos örömlányok
tartoztak, akik nem főhivatásszerűen űzték az ipart, volt rendes állásuk, ahol
hétköznaponként dolgoztak, hétvégenként pedig mellékkeresetként az utcákat
járták (2008:183). A harmadik csoportba tartozó prostituáltak voltak a
legtöbben, ám az is előfordult, hogy olyan lányok fordultak végleg a
prostitúció felé, akiknek volt biztos állásuk, az üzletszerű kéjelgést azonban
jóval jövedelmezőbbnek és egyszerűbbnek találták.
Kik voltak azok a fiatal nők, akik
hajlandóak/kénytelenek voltak prostituáltként működni ebben az időszakban? Több
tényezőt is figyelembe vehetünk a kérdéssel kapcsolatban: a foglalkozási adatok
rámutathatnak a prostituálódó nők vagyoni/társadalmi helyzetére, a legtöbben
igencsak alulfizetett munkát folytattak, cselédek, pincérnők, gyári munkásnők
voltak. Fontos a családi állapot, az üzletszerű kéjelgés útjára lépő lányok
legtöbbször egyedülálló munkakeresők, de ami még ennél is fontosabb lehet, hogy
milyen családból származnak azok a nők, akik testük áruba bocsájtását látják a
biztos megélhetéshez vezető egyetlen útnak.
A világháború végére sokan maradtak, akik csonka családból jöttek
(legtöbbször a kenyérkereső férfi halála miatt) vagy a családi háttér teljes
megszűnése késztette őket arra, hogy vidékről a fővárosba költözzenek és munkát
keressenek. Egy fiatal, alacsony iskolázottságú árva lánynak (vagy fiúnak is
akár) gyakran a prostitúció jelentette az egyetlen biztos és jövedelmező
bevételi forrást. A szerencsésebbek (ha nevezhetjük őket így) bordélyházakba
kerültek, mások az utcán voltak kénytelenek árulni a testüket. A legálisan
működő bordélyházak azonban lassú hanyatlásnak indultak, az 1926-ban
bekövetkezett „új korszak” konzervatív szellemű politikája már nem
engedélyezett több nyilvánosházat, sőt, a már kiadott engedélyeket is
fokozatosan visszavonták. 1928-ra már teljesen megszűntek a (legalábbis
törvényes keretek között működő) bordélyházak Budapesten (Szécsényi, 1994). Ez
azonban nem szabott gátat a prostitúció további működésének, hiszen „a
prostitúció teljes megszüntetésére irányuló törekvés mindig utópia marad” (Diósi,
1990:9).
Bő öt évtizeddel később…
… is tovább élt a prostitúció
Budapesten, még ha „törvénytelenül törvényes” keretek között is. A szocialista
politika és társadalom meglehetősen sajátságos helyzetet alakított ki az
örömlányokkal szemben. A hatósági engedéllyel működtetett nyilvánosházakat már
1950-ben elkezdték megszüntetni (Kránitz, 1998), a forradalom után pedig az
illegálisan működő bordélyházakat is igyekeztek mind az utolsó szálig felszámolni,
ezzel a lépéssel azonban a prostitúciót egyértelműen nem lehetett véglegesen
megszüntetni. Az utcai kéjelgés bűncselekménnyé vált, amelyet akár egy évig
terjedő szabadságvesztéssel is büntethettek (Tóth, 2011). A szocialista erkölcs
nem tűrhette a prostitúció amoralitását: a prostitúciót kiváltó okokban olyan
emberi viszonyok működését fedezték fel, amelyek „idegenek a szocialista
társadalomtól”, ugyanakkor „nem idegenültek még el egyes tagjaitól” (1990:13).
Diósi itt rávilágít a szocialista társadalom prostitúcióról alkotott
véleményének kettősségére: mind a politikai vezetés mind a társadalom szélesebb
köre nyíltan tagadja a prostitúció létjogosultságát, az örömlányokat megvetik
és lenézik, ugyanakkor ugyanez a társadalom nemcsak egyfajta „underground
nyilvánosságot”, működéséhez szükséges teret, hanem valódi keresletet is
biztosít az utcai kéjipar fennmaradásához: amíg van kereslet, addig kínálat is
lesz. A budapesti prostitúció így tagadott, ki nem mondott, ám nagyon is létező,
üldözött és egyben tudomásul vett szubkultúrává vált.
Egy 1966-70 között íródott jelentés
szerint a rendőrség a prostituáltakat züllött, erkölcstelen és deviáns
személyekként kezelte, valamint különbséget tett a Horthy-korszakban és a
szocializmusban működő prostitúció között. Úgy vélték, hogy a felszabadulás
előtti időkben a nők többsége elsősorban a munkahiányból fakadó megélhetési
okokból – így kényszerből – bocsátották áruba testüket, míg a szocializmusban
pont ennek ellenkezője, a rendes munka kerülése, a könnyelmű, luxuskörülmények
között való élet sarkallt arra bizonyos nőket, hogy tulajdonképpeni fizikai
megerőltetés nélkül, közönséges kurválkodással keressék meg a mindennapi
kenyeret – sőt, annál többet is. „Erkölcsileg elszennyeződött, alámerült
emberek ezek…” vélekedett egy budapesti rendőr alezredes (1990:24). A jelentés
továbbá rávilágít a prostituáltak mikro-társadalmának rétegződéseire is.
Eszerint a kéjnők három szinten működnek: vannak elit (hotelekben, szalonokban
működő, gazdag külföldiekre „vadászó”), közép (saját lakással – és általában
rendes foglalkozással is – rendelkező) és alsó szinten (utcai, „stricis”
lányok) működő prostituáltak. Mindemellett beszámolnak – érdekes módon – a
rendőrségnek dolgozó lányokról is, akik egyfajta ügynökként tesznek bizonyos
időközönként jelentéseket (Tóth, 2011). Az így kapott információt a rendőrség
különböző alvilági ügyek felderítése során kamatoztathatta. Az ügynökszerep
azonban nem feltétlenül jelentett biztonságot a prostituáltak számára, hiszen
„eközben évente néhány tucat prostituáltat rövidebb-hosszabb időre börtönbe
küldenek a nyomozati munka eredményeként” (1990:24). Arról nem is beszélve,
hogy a prostik mellett gyakran a stricik is a rendőrség informátoraiként
szolgáltak, akik ilyen minőségükben sokszor saját, „engedetlen lányaikat” is
feldobták (Győri, 2013). A jelentés a prostitúcióhoz vezető okokat is
„vizsgálta”: ilyen objektív okként jelentek meg például „a fiatal bevándorlók
nagyvárosi kiszolgáltatottsága, az idegenforgalom növekedése, a társadalom
morális magatartása” (kereslet-kínálat), valamint a pornográf tartalommal bíró
médiumok terjedése, vagy a rossz családi körülmények (2011).
Miből lesz az éjjeli pillangó?
Dobray György K1 és K2 filmjei,
valamint az interjúkat teljes egészében tartalmazó könyv (1989) arra a számomra
leginkább érdekesnek tartott kérdésre világítanak rá, hogy az interjúkban
megszólaltatott lányok és sorstársaik hogyan sodródtak a prostitúció könnyű
életet ígérő, ám társadalmi és morális szinten is devianciaként kezelt
világának útjára. Az első filmben olyan lányokkal ismerkedhetünk meg, akik az
utcán, esetleg presszókban keresik kuncsaftjaikat. Megjelennek „önálló” lányok
és olyanok, akik stricik állítólagos védelme alatt állnak. A második filmben a
prostituáltak elit rétegét, az előkelő bárokban, szalonokban, hotelekben
dolgozó, gyakran a politikai hatalom által is alkalmazott kéjnők mesélik el
történetüket, beszélnek életkörülményeikről, munkájukról.
Hogyan kerülnek a lányok erre az
útra? Önállóan választják, belekényszerítik őket, vagy egyszerűen csak
odasodródnak? A meginterjúvolt lányok között mindhárom esetre adódik példa.
Azok az okok, amik közrejátszanak abban, hogy egyes lányok ezt a pályát
válasszák, leggyakrabban társadalmi, semmint egyéni okokra vezethetők vissza.
Ezeknek a nőknek a nagyobb része nem azért lesz kurva, mert olyan romlott,
erkölcstelen értékrenddel lennének megáldva, sőt, a lányok „kiválasztódása” még
csak nem is habitusfüggő. A fentebb említett rendőri jelentést, mely szerint az
örömlányok egyszerűen a rendes munka kerülése miatt („közveszélyes
munkakerülők”), lustaságból és élvhajhászástól vezérelve állnak ki a sarokra, a
szóban forgó dokumentumfilmek, interjúk és szociográfiák mind megcáfolják. A
szocializmus korabeli prostituáltak sem olthatatlan nemi vágyuk csillapítására
adják oda magukat az éppen útjukba akadó, fizetőképes férfiaknak. Ezt mi sem
tükrözhetné jobban, mint a K1 film egyik „főszereplőjének” nyilatkozata: „Én
kétszer élvezek, egyszer, amikor fizet, másodszor, amikor elmegy.”
A prostituálódáshoz vezető út okai
jórészt megegyeznek a majd’ ötven évvel
korábbi okokkal: alacsony iskolázottság, a családi háttér részleges vagy teljes
hiánya, stb. Diósi Pál rendkívül fontosnak ítéli meg „a mikrokultúra szerepét
vagy a házasságok, tartós kapcsolatok felbomlásából fakadó lelki és anyagi
megrázkódtatások” hatását is (1990:25). A filmben alig akad olyan lány, aki
biztos családi és a szerény, de biztos anyagi hátteret maga mögött hagyva lett
volna prostituálttá. A filmekben nagyon sokszor, a legtöbb megkérdezett lány
szájából hallhatjuk: „intézetben nevelkedtem”.
Nemcsak a prostituáltak, de a stricik és más, a prostitúcióhoz (is)
köthető „alvilági” személyek között is kimagasló a korábban állami gondozásban
nevelkedettek aránya. Ez egyrészt minősítheti az intézetek, valamint az egész
családsegítő és állami gondozási rendszer helyzetét, rávilágíthat az állami
szisztéma félresiklására, lehetetlenségére. Ezért sem jelent meg a korabeli,
prostitúcióval foglalkozó jelentésekben semmiféle információ ezzel
kapcsolatban, hiszen az állami gondozási rendszert „a prostitúcióval
kapcsolatba hozni ugyancsak kétes elismerést eredményezhet. A nagykorúságukat
elért, bizonytalan helyzetű volt állami gondozottak hadáról szintén jobb, ha
említés sem esik” (1990:25). Természetesen, ebből nem szűrhetjük le azt a
következtetést, hogy az állami gondozás alól kikerülő fiatalemberek egytől
egyig bűnözőkké, stricikké vagy prostikká váltak. Az intézetben neveltek aránya
a prostitúció berkein belül azonban figyelemre méltó. Nem arról volt szó, hogy
az intézetből való kikerülés után csak úgy szélnek eresztették volna őket.
Kaptak munkát, ám ezek annyira keveset fizettek, hogy szinte lehetetlenség lett
volna megélni belőle. Kiváltképp a nők helyzete volt nehéz, hiszen az ő
fizetésük a férfiakénál jóval kevesebb volt, hiába végezték (arányaiban) szinte
teljesen ugyanazt a munkát. Havi 1000-2000 forintból lakást még csak bérelni
sem lehetett. Ennek a pénznek azonban üzleti kéjelgéssel majdhogynem a
tízszeresét keresték – egyetlen nap alatt.
Napi 8000-10000 forintos fizetés a
nyolcvanas években minden bizonnyal luxuskörülményeket biztosíthatott volna.
Ezzel ellentétben a K1-ben megjelenő lányok kicsi, rozzant, gyéren berendezett
lakásokban laknak. A külsejükre azonban mindig odafigyelnek: divatos frizurák,
drága ruhák, kiegészítők: az utcán a megjelenés számít leginkább. Minél
kívánatosabb, ápoltabb egy örömlány, annál több pénzt kérhetnek el
kuncsaftjaiktól. Ez a selyemfiúk érdeke is. Nem mindegyik lány űzte
„magánvállalkozóként” az ipart, sokan stricik lányai lettek. A filmből kiderül,
hogy elsősorban nem anyagi, hanem érzelmi okokból. A fiúbarátjuk, élettársuk
gyakran a stricijükké válik, vagy a strici lesz egyben szerető is. A lányok
ragaszkodásból, biztonságérzetből maradnak velük, ez a „majomszeretet” azonban
egyáltalán nem kifizetődő számukra. A striciknek annál inkább. Nemcsak
helyzetük, befolyásuk, de nemük miatt is feljogosítva érzik magukat arra, hogy
a lányok fölött uralkodjanak, kizsákmányolják őket. A pénzt kártyán és más
szerencsejátékokon verik el. A K1-ben így jellemzi a striciket egy meglehetősen
szókimondó örömlány:
„Én éjszakai lány vagyok több éve már. Az, hogy
strici, nálam azt jelenti – igaz, hogy nekem még soha nem volt –, hogy a
lánytól leveszik a lét. Stricivel nem lehet jó kapcsolat. Bocsáss meg,
tisztelet a kivételnek, de van egy olyan elvem, hogy a strici, az annyi, mint
parazita. Az egy élősködő. Mert a lány dolgozik, reggel a strici várja, hogy
na, mennyit dolgoztál? Lehet, hogy a lánynak herótja van a pasasoktól… De
muszáj valamit hajnalban csinálni, hogy annak a piskótának otthon adjon
valamit. Mert az a piskóta kiveri a palávert” (1990:35).
Az úgynevezett biztonság, amit a
selyemfiúk nyújtanak a lányoknak, a rendőröktől való védettséget jelenti.
Elméletileg – a filmben elhangzottak szerint – azokat a lányokat, akiknek
stricijük van, ritkábban viszik be, ha mégis megtörténik, akkor a fiújuk
segítségével gyorsabban szabadulhatnak. Hogy ezt pontosan mivel érik el „az az
ő titkuk”. Valószínűleg ez kapcsolatban lehet azzal, hogy a stricik gyakran a
rendőrség informátoraiként is szolgáltak. Másrészt a feltételezett biztonságnak
nem is kell igaznak lennie, elég, ha a lány úgy érzi. A striciket is gyakran
bezárták rövidebb-hosszabb időre, közveszélyes munkakerülésért vagy
kitartottságért, mert az esetek többségében semmilyen más bevételi forrásuk nem
volt, csak a lányok. Felmerülhet bennünk a kérdés: miért nem hagyták ott őket?
Miért nem szabadultak meg a lányok a stricijeiktől? Mert szerették őket?
Feltehetően ez is benne volt a dologban, ám ennek a szeretetnek semmi köze sem
volt a szerelemhez. Másrészt viszont egyértelműen féltek tőlük: az elégedetlen
vagy rosszul teljesítő lányokat gyakran verték vagy meg is sebezték. A K1-ben
megszólaltatott egyik örömlány arcán csúnya sebhelyet láthatunk. Nem igazán
akarja elárulni, hogyan szerezte, csak annyit mond: „konyhakés”. Nem nehéz
azonban kitalálni, hogy a vágást a stricijétől kapta. A sebhely szolgálhat
egyrészt egyfajta megjelölésként is, másrészt az elcsúfítást szolgálja. Ha egy
lány arcán sebhely éktelenkedik, sokkal kevesebb pénzt ér. Strici nélkül még
kevesebb kuncsafthoz juthat. Ezt a célt szolgálja a verés, a durva fizikai
bántalmazás: azt a lányt, aki elhagyná a stricijét, úgy összeverik és
elcsúfítják, hogy önállóan soha többé nem tudna pénzt keresni. Félelem és
szeretet: két egymással teljesen ellentétes érzés, amely mégis összeköti a
stricit és az örömlányt.
Prostik az állam szolgálatában
A hatvanas éveket követő
idegenforgalmi fellendülés a prostitúcióban is éreztette a hatását. A gazdag
külföldiekre vadászó elit prostituáltak a szállodákban, elegáns bárokban és szalonokban
kezdték meg működésüket. Tarifájuk nemcsak a luxus-szolgáltatásért volt
nagyobb, hanem azért is, mert a külföldi vendégektől rendszerint külföldi
valutát kaptak, amelyen az illegális keretek között történő beváltást követően még
többet kereshettek. A szállodák nem ritkán egyfajta álcázott bordélyházként is
működtek, hiszen jelentős „összefonódás” volt megfigyelhető az örömlányok és a
szállodai alkalmazottak között (Tóth, 2011). Összejátszott a portás, a
bárpincér és az örömlány: ki-ki eltette a maga részét a külföldi vendég
„megfejése” után. A K2-ben megtudhatjuk, hogy elterjedt volt az ún. „hamis
whisky” trükk: gyakran maga a csapos ajánlott fel lányokat a vendégnek, vagy
jelzett a lánynak, hogy éppen melyik vendég lenne kapható egy kis etyepetyére.
Ezután a lány odament, megismerkedett a vendéggel, és meghívatta magát. A
vendég készségesen kifizetett neki akár 5-6 pohár whiskyt is. A lánynak azonban
a bárpincér csak teát öntött a poharába, amit aztán a whisky árán (egy pohár
100-120 forint) fizetettek ki a férfi vendéggel.
A szórakoztató- és vendéglátóipari
egységek egy része tehát fontosnak tartotta (üzleti szempontból) a
prostituáltak „alkalmazását”. „Egyes vendéglátóipari szakemberek szerint a
szórakozás nélkülözhetetlen része - főleg a külföldi vendégek esetében - a női
partner biztosítása” (Tóth, 2011). A felsőkategóriás prostituáltak vendégkörébe
a pénzes külföldi vendégek mellett a magyar elittársadalom tagjai is
beletartoztak: vezető beosztású férfiak, akik gyakran a politikai hatalom
berkeiben töltöttek be magasabb hivatalokat. Mindemellett – ha hihetünk az
örömlányok beszámolóinak – az is előfordult, hogy egyenesen a felső vezetők
„rendelték meg” őket befolyásos, külföldi kollégáik szórakoztatására.
A prostitúció és a társadalom viszonya a szocializmus utolsó évtizedében
Az ötvenes éveket követő húsz-harminc
évben a prostitúció – oly sok mással egyetemben – „kirekesztett”, elhallgatott
tabutéma lett. Ez persze nem jelentette azt, hogy sehol sem esett róla szó. Bár
a hatalom a nyilvánosság előtt nem beszélt a prostitúció létezéséről, az mégis
megjelenhetett a rendőrségi és orvosi diskurzus keretein belül. Ez utóbbi főleg
a prostitúció és a nemi betegségek terjedésével kapcsolatban tárgyalta a témát,
a rendőrség álláspontját már fentebb megismerhettük. Mindkét oldal véleménye
találkozik egy ponton: mind az orvosi, mind a rendőrségi diskurzus egyfajta
kriminalizált prostituált-képet épít fel és tár elénk. Egyértelmű, hogy ezek a
hivatalos diskurzusok által konstruált képek és véleményáradatok nagymértékben
befolyásolták a szocialista társadalom „örömlány felfogásának” kialakulását. Mert
a prostitúció elkerülhetetlenül megjelenik a nyilvánosság diskurzusaiban is,
amelyek szintén az inkriminált kéjnő képét tartják fent. Ezek a prostitúciót
marginalizáló diskurzusok azonban igencsak ellentmondásosak, hiszen a
prostituáltakat „könnyed erkölcseik miatt nyilvánosan démonizálták, miközben
éppen e tulajdonságaik miatt használták őket a turizmus felvirágoztatására, és
ha titokban is, de állami cégektől is gyakran kaptak megbízást” (Győri, 2013). A
prostituáltakról alkotott hivatalos- és közvélemény pedig – ahogy azt látni
fogjuk – nagyban befolyásolta az örömlányok és stricik önmagukról alkotott
képét, szerepfelfogását is, akik ellentmondás nélkül elfogadták, sőt
azonosultak a prostitúció kriminalizáló diskurzusa által felkínált képekkel.
Míg a hetvenes évek végéig a
regisztrált bűncselekmények – azon belül is a prostitúciós bűncselekmények –
száma stagnált, addig a nyolcvanas években a bűnözési ráta egyre növekedett. A
haldokló szocialista rendszerrel párhuzamosan alakult át a bűnözés, a
prostitúció újból „felvirágzásnak” indult (Kránitz, 1998). Ez a „felengedés”
tette lehetővé, hogy egy szélesebb körű társadalmi párbeszéd alakulhasson ki a
magyarországi (budapesti) prostitúció létezésének nyíltabb beismeréséről,
helyzetének, működésének megismeréséről. Nem véletlen, hogy Diósi Pál 1982-ben
kapott felkérést a Tömegkommunikációs Kutatóközponttól „aktív, szabadlábon
lévő” prostituáltakkal való szociológiai interjúk elkészítésére. Korábban erre
nem volt lehetőség, a már ismertetet rendőri, közegészségügyi keretek között
íródó munkák mellett is csak prűden lehetett kezelni a témát: „a
tömegkommunikációs eszközök ilyen témájú riportjai, interjúi hasonlóan szűkre fogott,
néha kifejezetten tendenciózus közelítésmódjukkal szintén nem szolgálták a
prostitúció társadalmi beágyazottságának megismerését” (1990:10). Dobray K1
filmjét 1989-ben a mozikban vetítették, egy évtizeddel korábban erre egész
biztosan nem lett volna lehetőség. A szocialista hatalom szégyellte beismerni a
nyilvánosság előtt, hogy a prostitúció él és virul Magyarországon. Szégyellte,
de be nem látta, hogy a társadalomnak igénye van rá. Mit jelentett hát a
prostitúció a szocialista társadalomban? A fentiekből azt a következtetést
vonhatjuk le, hogy a hatalom is egyfajta szükséges rosszként tekintett a
prostitúcióra, hiszen annak ellenére, hogy az üzletszerű kéjelgés teljesen
szembement a szocialista erkölcs írott és íratlan szabályaival, tudjuk, hogy számos
állami tulajdonban lévő hotelben gyakran állomásoztak luxusprostituáltak, a „fontos
kliensek szexuális igényeinek kielégítése céljából” (Győri, 2013). Tehát a
szocializmusban a prostitúció egyrészt üldözendő deviancia, a hivatalos
propagandában és szakvéleményekben megjelenő kriminalizált prostituáltkép és a
prostitúció bűncselekményként való kezelése mind egyfajta, a szélesebb
társadalom felé irányzott morális figyelmeztetésként, elrettentő példaként
(tanulságként?) szolgálnak. Másrészt a hátterek mögött mégis fontos
üzleti-stratégiai kapcsolatok alakultak ki elitprostituáltak és a hatalom egyes
képviselői között.
A prostitúció ellenes hatalmi
propaganda olyan hatásosan működött, hogy a hivatalos berkekben konstruált démonizált
prostituáltképet nemcsak a széles társadalom, hanem maga a prostitúció mikro-társadalma
is magáévá tette. Dobray K-filmjeiben a lányok nem egyszer tesznek a
„hivatalos” diskurzus által kialakított képnek megfelelő kijelentéseket,
életunt, egy szebb élet álmáról már rég lemondott, morális fertőbe süllyedt,
deviáns „lényként” határozzák meg – ha nem is nyíltan kimondva – önmagukat.
Tarzan, a K1 film „főstricije” a méltán hírhedt Rákóczi teret a „velejéig
romlott helynek” nevezi, miközben háta mögött a játszótéren önfeledten és
vidáman játszadoznak a kisgyerekek. Ebben a jelenetben – amely még az egyszerű
mozinéző számára is abszurd – is kiviláglik a helyzet kettőssége: nem éppen
olyannak tűnik, amilyennek azt fentről beállítják. A Rákóczi térről és az ott
folyó „üzletekről” kialakult szélesebb társadalmi diskurzusok sem homogének:
egyesek szemében a tér konkrét turisztikai célponttá vált, ahol egyfajta
turista-voyeurként megleshetjük egy olyan élet működését, amelybe máshol nem
nyerhetnénk betekintést az ország határain belül. Más olvasat szerint a Rákóczi
tér az a hely, hol örömlányként vagy selyemfiúként könnyelmű, önmegváltó életet
lehet folytatni, ebben a „saját törvények uralta világban” (Győri, 2013). A
hatalom számára pedig a bűn és a deviancia melegágya; mondani sem kell, hogy a
hatalom kriminalizáló diskurzusa győzedelmeskedik: „a Rákóczi tér
prostituáltjai mindennemű kritika nélkül elfogadják alávetettségüket,
azonosulni is a kriminalizáló és diszkrimináló diskurzusok sztereotípiáival
tudnak” (2013).
Befejezésként
Bár a szocializmus „örömlány”
felfogása, ami szemben áll a Horthy-korszak prostitúciójának megítélésével,
miszerint akkor a lányok puszta kényszerből, munkahiány miatt, és nem pedig a
könnyű élet reményében, a rendes munka kerülése végett vetették oda magukat az
értük fizetni hajlandó férfiaknak, megkérdőjelezhetőnek látszik, hiszen a
Kádár-korszakban működő örömlányok is munkaként, nem pedig szórakozásként
tekintettek az utcai kéjelgésre. Ám nem lehet elmenni amellett, hogy a szocializmusban
a munka lehetősége adott volt – aki nem dolgozott, az közveszélyes munkakerülő
lett. Voltak azonban lányok, akik – úgy tűnik – valóban a mindennapi kemény
munka elkerülése érdekében, kényelmi okokból prostituálódtak. Erre szolgálhat
példaként a K2-ben elhangzott alábbi néhány sor:
„Én azt mondom, nem normálisak. Tudnák szegény
emberek, hogy milyen élet létezik a világon. Mondjuk, így hagyom őket, mint a
kis hangyák, mennek, szorgoskodnak. Én nem bírnám ezt csinálni. Sokkal rosszabb
lenne az, hogy ha minden reggel hatkor fölkelnék és mennék dolgozni… ez
szörnyű. És így látom, hogy az emberek képesek ilyesmire.”
Befejezésként egy ide kapcsolódó,
1981. szeptember 23-i Kék fény c. műsorban elhangozott szöveget idéznék:
„Erkölcsileg elszennyeződött, alámerült
emberek ezek, de érdekes módon, szinte mindegyik rendelkezik olyan
adottságokkal, amelyek alapján dolgozó emberként elismertként élhetnének,
megbecsülésben lehetne részük” (Diósi, 1990:24).
2014-01-28
Irodalomjegyzék
Diósi Pál (1990): Ez
nem kéjutazás. Interjúk a budapesti prostitúcióról. Budapest: Gondolat
Dobray György (1989): K.
Éjszakák és nappalok prostituáltakkal. Budapest: Szabadtér
Győri Zsolt (2013): Diskurzus,
hatalom és ellenállás a késő Kádár-kor filmszociográfiáiban. Online
elérhetőség: http://uj.apertura.hu/2013/tavasz/gyori_diskurzus-hatalom-es-ellenallas-a-keso-kadar-kor-filmszociografiaiban/ Letöltés ideje: 2014-01-21
Kránitz Mariann (1998): A prostitúció és a
szervezett bűnözés. A magyarországi prostitúció tablója a 20. század végén. Online
elérhetőség: http://www.rubicon.hu/magyar/oldalak/a_prostitucio_es_a_szervezett_bunozes_a_magyarorszagi_prostitucio_tabloja_a_20_szazad_vegen/ Letöltés ideje: 2014-01-27
Murai András – Tóth Eszter Zsófia
(2012): Magánörömök, közállapotok: a szexualitás
ábrázolása a nyolcvanas évek magyar filmjeiben. Médiakutató 12. évf. 2. sz.
7-21.
Szécsényi Mihály (1994): A
bordélyrendszer Budapesten. In: Rubicon IV. évfolyam 32-33. 58-63.
Szécsényi Mihály (2008): Prostitúció
és bűnözés Budapesten 1918-ban (prostituáltak, bűncselekményeik és életmódjuk
az első világháború végén). In: Bakó Boglárka – Tóth Eszter Zsófia
(szerk.): Határtalan nők. Kizártak és
befogadottak a női társadalomban. Budapest: Nyitott Könyvműhely
Tóth Eszter Zsófia (2010): Kádár
leányai. Nők a szocialista időszakban. Budapest: Nyitott Könyvműhely
Tóth
Eszter Zsófia (2011): Prostitúció a ’70-es évek Budapestjén. A
rendőrség szemüvegén keresztül. Online elérhetőség: http://www.archivnet.hu/pp_hir_nyomtat.php?hir_id=317 Letöltés ideje: 2014-01-21
