Libertinusok harca: Sade és Bretonne
A
Justine és az Anti-Justine összehasonlító elemzése
Juhász Dániel
Bevezetés
Donatien
Alphonse Francois De Sade márki és Restif de la Bretonne: két libertinus,
szabadelvű gondolkodó és irodalmár, akik akár a legjobb barátok is lehettek
volna, ennek ellenére teljes szívükből gyűlölték egymást. Az egyik
arisztokrata, a másik paraszti származású, neveltetésük és gyermekkoruk
emlékképeit a műveik is hűen tükrözik; és elsősorban ezekből a képekből
következik kettőjük teljesen ellentétes gondolkodása a libertinizmusról, a
családról, és ami a legfontosabb: a nőkről.
A
dolgozat Sade márki Justine, avagy az
erény meghurcoltatása, és Bretonne Anti-Justine
című művének összehasonlításával igyekszik bemutatni a két libertinus eltérő
filozófiáját és viszonyukat egymáshoz és a női nemhez: hogyan jelenik meg a
„Nő” Sade és Bretonne műveiben? Mi a szerepük a libertinusok világában? Mi a
funkciójuk az „áldozatok” oldalán? Honnan eredeztethetőek ezek a nőképek, és
milyen kapcsolat van a regényeikben leírt női karakterek és a valóság
között?
Sade versus Bretonne
Sade feleségének írott
leveleiben, illetve naplófeljegyzéseiben jó néhány becsmérlő megjegyzést
találhatunk, melyek célpontja Restif de la Bretonne (Sade röviden „R…”-ként
vagy „Rstf”-ként tűnteti fel írásaiban). Egyik levelében nyomatékosan
megtiltja, hogy felesége, vagy bárki az ismeretségi köréből vásárolni
merészeljen egy példányt Bretonne „szörnyű írásaiból.” Az Eszmefuttatás a regényekről című írásában Sade például a következőt
írja:
„R… bombázza a közönséget, még az
ágya fejéhez is kell neki egy nyomdagép; szerencsére egyedül ez jajgat szörnyű
írásaitól. Stílusa alantas és talpnyaló, undorító kalandokat mesél, amelyeket
az alvilágból merít, mást nem is lehet a javára írni, csak a bőbeszédűséget…
ezért meg csak a fűszeresek hálásak.”[1]
Kovács
Ilona megjegyzéséből megtudhatjuk, hogy a fűszeresekre való utalást Sade úgy
értette, hogy „Restif műveibe csak akkor kerül némi finom szellemesség, ha a
fűszeresek – irományaiba csomagolva portékájukat – megborsozzák azokat.”[2]
Bretonne
sem kímélte Sade-ot, akit röviden csak „Dsds”-ként emlegetett írásaiban. Többször
epés kritikával illette őt magát és a munkáit, Sade neve előtt meglehetősen
sokszor használva a „szörnyeteg”, a
„gyalázatos” vagy az „élvhajhász”
jelzőket. Bretonne Monsieur Nicolas
című művében a főhős Danton Sade Justine-jéből
olvas egy igencsak „szadisztikus” részletet, azzal a céllal, hogy feltüzelje
magát a majd saját maga által elkövetett kegyetlenkedések előtt.[3] Ebből
már kirajzolódik egy válasz arra a kérdésre, hogy miért ilyen ellenszenves
egymással a két író: Bretonne egyik legfőbb kritikája Sade ellen, hogy a művei
tele vannak szörnyűségekkel, kínzásokkal és vérengzéssel, amelyeknek mindig a
nők az elszenvedői. Az Anti-Justine
előszavában a következőt írja:
„Senkit sem háborítottak fel jobban
a gyalázatos Dsds szennyes művei, mint engem: a Justine, az Aline, a Budoár, a
Libertinizmus elmélete. […] Ez a gazember egyes-egyedül olyan gyönyöröket tálal
a férfiaknak, melyek a nők számára kínzásokkal, sőt halállal járnak. Célom egy
olyan könyv megírása, amely élvezetesebb az övéinél, és amit a feleségek férjük
kezébe adhatnak, hogy jobban értsenek a dolgukhoz; […] Aki elolvassa, imádni
fogja a nőket, ha pedig megfarkalta, kényeztetni fogja őket.
Annál inkább gyűlölni fogja viszont
az élvnyúzót, azt a bizonyosat, akit hosszú, fehér szakállal engedtek ki a
Bastille-ból 1789. július 14-én. Bárcsak az elbűvölő remek, amit én most
közreadok, porba sújtaná az ő műveit!”[4]
Miután
elolvastuk a két művet, felmerülhet bennünk a kérdés: az Anti-Justine, ez az „elbűvölő remek” valóban politikai és
filozófiai ellenműveként tekinthető-e Sade Justine-jének,
vagy csak egy kevésbé jól sikerült utánzat? Sade elsősorban azt kérte ki
magának, hogy egy olyan „megélhetési író”, mint Bretonne kritizálja az ő műveit,
aki úgy ír, mint valami gép, házi nyomdájában sorra jelenteti meg írásait, amik
aztán eladatlanul tornyosulnak a szobájában. A levelezésekből és a
naplófeljegyzésekben Bretonne-ra tett utalásokból világosan kitűnik, hogy Sade
sem íróként sem filozófusként, sem pedig mint a libertinus eszme képviselőjét
nem tartotta sokra Bretonne-t.
Az
Eszmefuttatás a regényekről című
esszét olvasva egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy mennyire fontos Sade számára az
eredetiség. Az utánzókat és az utánzatokat lenézi, ennek ellenére a regény mint
műfaj eredetét kutatva magát az utánzást mégis elfogadható és szükséges
aktusként írja le, amely csak abban az esetben elfogadható, amikor az utánzás a
tanulás és a fejlődés eszköze. Sade maga is átvett újításokat, például nagy
hatással volt rá Voltaire, aki „kizárólagos szándékának megfelelően a
filozófiát helyezte regényei középpontjába, és minden másról lemondott ennek
érdekében.”[5] Ennek szellemében alkotta meg a Justine első, 1787-ben kiadott verzióját
(és magyar nyelven is csak ez a változat érhető el), amely csak a filozófiára
épít, és teljesen kimaradt belőle az explicit szexualitás, a pornográf
jeleneteket sejtető, mondhatni szégyenlős leírások váltották fel. Voltaire Julie című munkájával kapcsolatban a
következőt írja:
„[…] és megfontoltan
kijelenthetjük, hogy ennek a fenséges könyvnek soha nem lesz utánzója, még ha
az igazság szavára kihull is a toll a sok-sok kérészéletű író kezéből, akik
harminc éve folyamatosan a halhatatlan eredeti rossz utánzataival árasztanak el
minket.”[6]
„Az
eredeti rossz utánzataival…” Úgy gondolom,
hogy itt fontos kiemelni a „rossz” szót, hiszen ez a megjegyzés is arra enged
következtetni, hogy Sade elfogadott és bevett szokásnak tartotta az utánzást. Ám
abban az esetben, ha az utánzat („sade-i értelemben”) rossz, vagy bizonyos elemek, részletek, vagy esetleg az egész
szöveg szó szerint vannak átemelve egyik műből a másikba (a plagizálásra
konkrét példát is hoz egy lábjegyzetben)[7] úgy
az utánzás legalább annyira immorális cselekedet, mint a regényekben leírt
szadista-pornográf jelenetek. Mindemellett én gyakran éreztem úgy, hogy Sade
érvelése az utánzásról és az eredetiségről sokszor ellentmondásos. „Ebben a
műfajban vagy eredetit kell alkotni, vagy le kell mondani a műveléséről”[8] –
írja az esszéjében, viszont az, hogy ő mit gondol eredetinek, mit gondol
elfogadható illetve elfogadhatatlan utánzásnak nem mindig derül ki
egyértelműen. Nekem az az érzésem, hogy Sade kissé elfogult önmagával szemben.
Az utánzásnak pontosan annyi az elfogadható mértéke, amennyit ő maga is
alkalmaz. Tény és való, hogy Sade is átvett nemcsak formai, de tartalmi
dolgokat is, például a Crimes de l’amour
esetében, amelyről Kovács Ilona a következő megjegyzést írja: „[…] a
piszkozaton feltüntette irodalmi forrásait: Amblet-et, Anne-Marguerite Dunoyer
írőnőt, valamint szájhagyományban élő anekdotákat.”[9]
Ha
Sade szemében Bretonne egy „utánzó”, aki átvett ezt-azt Sade írásaiból (például
az incesztus dicsőítését, ami az egész Anti-Justine-t
végigkíséri; alig találunk egy-két fejezetet, amelyben nincs megjelenítve
legalább egy vérfertőző viszony) akkor felmerülhet bennünk, hogy ez miért
zavarta annyira Sade-ot? Bretonne nem plagizált, csupán felhasználta Sade
műveit, kiemelve belőlük a libertinus filozófia egyes elemeit, ezzel pedig
akarva-akaratlan a hőn gyűlölt Sade-ot ő maga is, mint a libertinizmus
éllovasát, egyfajta követendő példává emelte.
Sade
úgy vélte, hogy a regényírás második legfőbb követelménye az eredetiség után az
emberi lélek és szív ismerete. Fontos az emberek tanulmányozása, hogy az író
hiteles és „valószínű” jellemeket fessen le. Ezzel kapcsolatban a következőt
írja:
„[…] aki emberismeretre vágyik, az
keveset beszéljen az emberek társaságában. Semmit nem tanulunk ugyanis, amikor
mi beszélünk, csak az tanulságos, ha másokat hallgatunk. Ezért találunk olyan
sok ostobát a fecsegők között.”[10]
Bár
itt sem Sade sem pedig az irodalomtörténészek nem említik Bretonne-t, én
azonban mégis egy rejtett utalást vélek felfedezni. Sade és Bretonne
életrajzának ismeretében tudhatjuk, hogy mindketten társasági emberek voltak,
mindketten szerettek a figyelem középpontjában lenni. A társasági élet azonban
Sade számára egyre kevésbé volt elérhető, hiszen élete nagy részét börtönben
töltötte, egyik fogdából szállították át a másikba, néhány hónapos szabadsága
pedig alig jelentett valamit a hosszú börtönévek árnyékában. Vele szemben
Bretonne-nak megadatott a társasági élet, olyan emberek elismerését élvezte,
mint Benjamin Constant és Friedrich von Schiller, kávéházakba, irodalmi
klubokba, valamint „szalonba is jár, méghozzá nem is akármilyenbe! Fanny
Beauharnais, a későbbi Joséphine császárné nagynénje volt a gazdája annak az
irodalmi szalonnak, […] ahová Restif de la Bretonne eljárt felolvasni
műveiből.”[11]
Ezzel még inkább kivívta Sade ellenszenvét, aki minden valószínűség szerint
irigyelte Bretonne-t. Pontosan emiatt érzem a fentebb idézet Sade gondolatban a
Bretonne-ra tett rejtett célzást és negatív kritikát. Bretonne „sokat beszél,
hangosan, hevesen, és minden gátlás nélkül.”[12] Mindig
a figyelem középpontjában van, és eszében sincs bölcsen hallgatni a sarokban,
ahogy azt Sade egy jó emberismerőtől elvárná. Ennek fényében arra
következtethetünk, hogy – legalábbis Sade szerint – Bretonne regényhősei,
jellemábrázolásai nem valószerűek, és nem is lehetnek hitelesek, hiszen nem
ismeri az emberi szívet, csak azt írja, amire saját magából kiindulva
következtethet. Vagyis:
„Ha csak azt írod, mint R…, vagyis
azt, amit úgyis mindenki tud, még ha négy kötetet adsz is ki havonta, mint ő,
nem éri meg, hogy tollat végy a kezedbe. Senki nem kényszeríti rád ezt a
mesterséget, de ha belefogsz, hát végezd tisztességesen. És főleg úgy ne vágj
bele, hogy segély legyen a megélhetésedhez: a munkádon meg lehet érezni a
szükség hatását, gyengeséged átragadna a művedre, ami belesápadna az éhségbe.
Más mesterséget is választhatsz, varrj cipőket, de ne írj könyveket. Ettől nem
fogunk kevesebbre becsülni, sőt – minthogy nem untatsz –, talán még jobban
megkedvelünk.”[13]
Itt
már egyértelmű utalás van Bretonne-ra, mint „megélhetési íróra”, sőt egy kész
üzenet van megfogalmazva számára. Az üzenet egyértelmű, de Kovács Ilona
megjegyzéséből is megtudhatjuk, hogy Bretonne az írásból élt,[14]
legalábbis próbált megélni belőle, amire Sade természetesen – arisztokrata
származásának köszönhetően – nem szorult rá, ezért sem tartotta sokra a
megélhetési írókat, kiváltképp az olyanokat, mint Bretonne, akik megállás
nélkül írnak, és havonta akár négy könyvet is publikálnak.
Bretonne
1798-ban adta ki az Anti-Justine-t, bő
tíz évvel a Justine megjelenése után.
Nem is olyan szerény célja, hogy „túlszárnyalja” az eredetit, és megmutassa,
hogy a szexualitást lehet kínzások és vérengzések nélkül is ábrázolni. A Justine megjelenésének idejében Restif
irodalmi kritikusként is dolgozott, és Sade művét – más kritikusokkal
egyetemben – „kegyetlennek” és „korrumpálónak” titulálta. Ahogy John Phillips
is írja, abban a korban egyáltalán „nem vették figyelembe a könyv filozófiai
tartalmát”.[15]
Talán ez (is) vezetett oda, hogy a két mű közti egyik leglényegesebb különbség
a nők ábrázolásában figyelhető meg. A Justine-ben
a női szereplők többsége áldozatként jelenik meg, az Anti-Justine-ben viszont buja nimfákként láthatjuk őket, szerelemre
éhes, fiatal, üde és vidám lányokat és asszonyokat ismerhetünk meg.
Justine versus Anti-Justine
Sade
a Justine három változatát készítette
el, az elsőt, Az erény meghurcoltatását
(Infortunes de la vertu) Voltaire hatására, mint „filozofikus mesét” írta
meg, durva pornográf leírások nélkül. A második verzió a Justine, avagy az erény vesszőfutása (Justine ou les Malheurs de la vertu) 1791-ben névtelenül jelenik
meg, ám mindenki neki tulajdonítja, kiváltképp Bretonne hangoztatja Sade márki
szerzőségét. A harmadik és leghosszabb változat az Új Justine, avagy az erény vesszőfutása, valamint nővére, Juliette
története, avagy a bűn diadalmenete (La nouvelle Justine ou les Malheurs de la
vertu, suivie de l’Historie de Juliette, sa soeur, ou les Prospérités du vice)
1797-ben jelenik meg, szintén névtelenül.[16]
A
különböző változatok egyre durvább és nyíltabb szexuális kicsapongásokat leíró
jeleneteket tartalmaznak, a hősnő Justine mind szörnyűbb kínzásoknak, megpróbáltatásoknak
van kitéve. A lány azonban mindhárom változatban a nagybetűs „Erény”
képviselője, elszántsága és hite bármilyen kínzások ellenére is
megingathatatlan marad. Mondhatnánk, hogy Justine a tipikus sade-i áldozat
példája is egyben, azonban ez nem így van. A „gonosz libertinusok” minden Sade
műben megvetik az erényt, eltapossák a szépséget, bemocskolják a tisztaságot,
és persze Justine-nel is ugyanezt teszik. A lány azonban nem törik meg, egészen
halála pillanatáig kitart saját eszméje mellett. A tipikus áldozatokkal
ellentétben, akik beletörődnek sorsukba, némán tűrik a megaláztatást és a
kínhalált, Justine mindig visszavág, filozófiai vitákba keveredik. Chantal
Thomas így ír erről:
„Justine nemcsak szép, hanem okos
is. Intelligenciájára, műveltségére valamennyi útjába akadó „szörnyeteg”
felfigyel. Nemcsak fizikailag veszik birtokba, el is akarják csábítani. De
Justine, fiatalsága, félénksége ellenére rendíthetetlenül ellenáll. Amilyen
megátalkodottak a libertinusok a bűnben, ő éppoly hevesen szónokol az erény
képviseletében.”[17]
Ám
szónoklatai, érvelése, szűzies könnyei nem hatják meg az elfajzott (vagy éppen
felajzott) libertinusok szívét, sőt, még inkább arra ösztökélik őket, hogy jól
ellássák a lány baját. A sade-i világban az Erény sosem győzedelmeskedhet,
sosem arathat diadalt a Bűn fölött. Sade libertinus filozófiája szerint ugyanis
az ember természetéből adódóan hajlamos a bűnre, a kegyetlenkedésre, a
gyilkolásra. Az erősebb eltiporja a gyengét, a gazdag a szegényt, a libertinus
a neki kiszolgáltatott áldozatokat: a Bűn az Erényt. Ez a természet örök
rendje, amin senki sem változtathat.
Az
áldozatok a legtöbb esetben mindig nőneműek (ritkábban fiatal fiúk), akik
irtózatos szenvedések árán elégítik ki a szadista libertinusok vágyait. Vegyünk
példának egy rövid részletet a Justine,
avagy az erény meghurcoltatásából:
„[…] példátlan szigorúsággal bántak
velem. Nem érték be az e célra rendeltetett testtájakkal, bejárták az egész
vidéket, a legrejtettebb zugokat, s miközben hóhérom kéjesen legeltette szemét
a feldúlt halmokon, bősz indulata elől semmi sem menekedhetett. Járt a keze,
mint a motolla, csak
néha pihent meg egy-egy pillanatra, hogy pusztításának nyomait mámorosan
meg-megtapogassa. […] Mit mondjak, asszonyom, a szerelem oltára sem menekedhetett;
akárhogy vonaglottam, a barbár támadás majd mindig célba ért. Vérben úszott a
testem.”[18]
A
libertinusnak csak az okoz gyönyört, ha szenvedést lát, vagy éppen ő maga a
szenvedés okozója. A szadizmus párja a mazochizmus, de mondhatjuk-e Justine-re,
hogy mazochista? „A szadista örömét megzavarná, ha észrevenné, hogy áldozata
cinkosául szegődik. A bűnben épp az az élvezet, hogy másnak okozunk
szenvedést.”[19]
Vagyis ha Justine titkon élvezné a kínt, akkor már nem lehetne áldozat. Ő maga
is libertinussá, cinkossá válna. A sade-i világban a kín a gyönyör eszköze,
amit a libertinus csak akkor érhet el, ha valódi szenvedést okoz. A
szenvedést pedig a gyengébbik nemnek, a kiszolgáltatott nőknek kell elviselniük.
Mindent el kell tiporni, ami a jóság és az Erény szolgálatában áll: a fiatal,
érintetlen szüzeket meg kell szentségteleníteni, tisztaságukat be kell
mocskolni, a nyiladozó rózsabimbót azon nyomban le kell törni. „A Nőt
tönkreteszik: megkötözik, megkínozzák, szemét bekötik kendővel, olyan mértékben
kiforgatják természetéből, hogy minden vonzó vonását elveszíti (arcát, keblét,
nemi szervét).”[20]
Restif
de la Bretonne pontosan ez ellen a libertinus filozófia és életfelfogás ellen
tiltakozik és emel tollat, hogy megírja az Anti-Justine-t.
Pedig saját bevallása szerint, amikor először olvasta Sade Justine-jét: „felforrt tőle a vérem. Élvezni akartam, megőrjített a
vágy.”[21]
Később szégyellte magát, amiért Sade hatására – mondhatni – előbújt belőle az
állat, és feltehetőleg saját példájából tanulva határozta el, hogy megírja a Justine ellenművét; nem arról fog írni,
ami az emberben rossz és megvetendő, nem a szerelem és a szépség a
természetellenes, bomlasztó erő, hanem azok a kegyetlen elgondolások, amelyeket
Sade terjeszt a műveiben. „Ezért magam is nekiláttam egy Erotikonnak, ami élvezetes ugyan, de nem kegyetlen.”[22] „Mert
könnyű tálalni a Dsds-féle borzalmakat, de a zseni remekműve az édes gyönyör
megrajzolása.”[23]
Itt megjegyezném, hogy saját meglátásom szerint Restif nem volt beképzelt vagy
nagyképű, nem arról van szó, hogy Bretonne olyan hatalmas „zseninek” tartotta
magát: úgy gondolom, hogy az ilyen és ehhez hasonló igencsak szerénytelen
kijelentések mind azt a célt szolgálták, hogy Sade-ot bosszantsák, valamint
hogy kifejezzék, hogy Bretonne mennyire lenézi Sade márkit.
Az
Anti-Justine így a sade-i „kín és
gyönyör” elmélet szöges ellentéte. A könyvben mindkét félnek egyaránt élveznie
kell az aktust, csak így élhetik át a valódi gyönyört. Sade-dal ellentétben
Restif magasztalja, mondhatni – a maga módja szerint – isteníti a nőket:
„– Angyali teremtés! Isteni leány!
Amit mond, abból kiviláglik egész gyermeki alázata, lelkének egész szépsége!
Üzekedjen csak atyjával, legyen ő az egyetlen megfarkalója! Ön arra lenne
méltó, hogy a Mindenható farkalja, ha a Mindenhatónak szokása lenne farkalni!...”[24]
Mint
már említettem korábban, az incesztus az egész regény egyik fő témája, később
még esik róla szó. Ebben az idézetben ugyanakkor találhatunk még egy közös
vonást Sade és Restif között: az istengyalázó ateizmust. Sade éppúgy megvetette
a vallást, könyveinek szereplői nemcsak tetteikkel, de szavaikkal is gyakran
káromolják Istent, valamint a világ valamennyi vallását (elsősorban a
kereszténységet).
Sade-nál
a nők természetesen nemcsak az áldozat képében jelennek meg. A libertinusok
között is akadnak szép számmal dúsgazdag madame-ok és előkelő asszonyságok,
akik különös kegyetlenséggel kínozzák „nőtársaikat.” Azért gondoltam úgy, hogy
az előző mondat utolsó szavát érdemes idézőjelek közé tenni, mert míg a
libertinusok között az előkelő, romlott nők tulajdonképpen ugyanazt a szerepet
töltik be, mint a férfiak, sőt, kegyetlenkedésben gyakran még túl is
szárnyalják őket, addig az áldozatok perspektívájából a nők elveszítik emberi
mivoltukat, tárgyként funkcionálnak. Barthes is megjegyzi a második Sade
tanulmányában: „[…] sebészeti és funkcionális bábut csinálnak belőle, […]
afféle borzalmas göngyöleget, tárgyat.”[25]
A
libertinus dámák és nagyasszonyok mind egytől egyig dúsgazdagok; a sade-i
világban a pénz a libertinizmus legfőbb eszköze. Pénzért bármit és bárkit meg
lehet vásárolni: vidéki kastélyokat, berendezéseket, friss szüzeket a
bordélyházakból, valamint a hatóság hallgatását. A libertinusok kivétel nélkül
mind gazdagok, az áldozatok viszont mindig szegény, paraszti családból származó
és rendszerint árva fiatalok (kivételek persze ritkán, de akadnak). A gazdagok
bármit megtehetnek a szegényekkel, hiszen a pénz: hatalom. Véleményem szerint a
pénz azonban mást is jelképez: a pénz
a romlottság, feslettség, erkölcstelenség szimbóluma. Minden egyes libertinus
gyilkolt a pénzéért, és gyilkolni is fog, hogy még több legyen neki: vagyonukat
mások kárára, mások halálának árán szerezték.
Ezzel
szemben Bretonne Anti-Justine-jében
a libertinusok, legyenek akár nők akár férfiak, egyformán élvezik a
bujálkodást. Nem számít se pénz, se rang, a legfőbb törvény: az élvezés. Mindkét fél számára
gyönyörteli kell hogy legyen egy szerelmi aktus, senki sem szenvedhet. Egyetlen
kivételtől eltekintve. A könyvben található egy fejezet, amely leír egy sor
brutális kínzást és vérengzést: a fejezet címe – nem meglepő módon – Farkalás á la Justine:
„Kimetszette a keblek húsos
részeit, az egész ölet, a combok húsát, fölvágta a hasát, kitépte a szívet, a
tüdőt, a májat, a hólyagot, a méhet; megfordította a tetemet, lefejtette a
faron lévő húst, amúgy cipőstül lenyiszálta a két lábfejet, és az egyik zsebébe
süllyesztette, majd a két kezet, azt pedig a másikba. […] – Milyen pompás
lakoma lesz ebből a testvéreknek, no meg nekem is!”[26]
Úgy
gondolom, hogy a jelenet visszataszítósága ellenére egy paródia, a sade-i
kegyetlenkedés kifigurázása. A fönt idézett néhány sorból is kitűnik az egész
„aktus” abszurditása, amelyet bevált sade-i módszer szerint egy pap követ el.
Tehát van itt szadizmus, istengyalázás, nekrofília, kannibalizmus… egy olyan
pont a könyvben, amely azt a célt hivatott szolgálni, hogy szembeállítsa a
„sade-i élvezeteket” a korábbi fejezetekben leírt valódi – mondhatnánk: „bretonne-i” – élvezetekkel, gyönyörökkel. Restif
a döntést tulajdonképpen az olvasóra bízza, döntsék el ők, hogy melyik a
vonzóbb, a kívánatosabb gyümölcs: a Sade féle rothadó, féregrágta alma, vagy az
Anti-Justine-ben megjelenített
szerelem és testiség (és még egy kis ideig tekintsünk el a vérfertőző viszonyok
gusztustalanságától és természetellenességétől). A vérszomjas jelenetért a
szerző bocsánatot is kér, és megígéri, hogy nem fog előfordulni több ilyen a
könyvben. „Szerzőnknek az volt a szándéka, hogy minél jobban szakadjon el a
kegyetlenségtől, a vérszomjtól, a bitokolt nő halálától. Sikerült neki? […]
Elérte célját? Olvasói majd eldöntik.”[27]
Összegzés
A
bevezetőben feltett kérdések közül egyetlen egy maradt még teljesen
megválaszolatlan: honnan eredeztethetőek azok a bizonyos sade-i nőképek? Sade
életrajzának ismeretében tudhatjuk, hogy kapcsolata a nőkkel nem volt épp
zökkenőmentes. A „sade-i Nő” témája túlságosan nagy téma ahhoz, hogy itt
tárgyaljuk, egy egész könyvet is lehetne írni erről. Ami a dolgozat, az
említett regények és a fönti kérdés szempontjából igazán fontos, az Sade márki
kapcsolata három bizonyos nőszeméllyel: a feleségével, az anyósával és a
felesége nővérével. Itt meg is jelenik „a két nővér motívuma”, a Justine –
Juliette kettőse. Justine az Erény megtestesítője, Juliette a Bűné. Nem nehéz
kitalálni, ki-kit reprezentál: az ájtatos Justine-t Sade akár a feleségéről is
mintázhatta volna (bár egyes források szerint nem is volt annyira erényes,
ennek ellenére mégis kolostorba vonult), a tüzes Juliette pedig tulajdonképpen
a márki sógornőjének egyfajta „eltúlzott” mása. Tudniillik Sade elcsábította és
ágyba is vitte sógornőjét, feltételezések szerint ebben a felesége is
segítségére volt.[28] A
márki nem is titkolta viszonyát, felvállalta a buja, „vérfertőző” kapcsolatot,
kiteregette a családi szennyest, és itt jön a képbe az anyós: Montreuil
elnökné, befolyásos asszony lévén, királyi rendelettel elfogatatta és börtönbe
záratta a márkit. Innen ered az „anyafigura” gyűlölete, hiszen Sade elsősorban
az anyósát okolta élete végéig tartó raboskodásáért. A regényekben az anyákat
mindig megalázzák, megkülönböztetett kegyetlenséggel bánnak velük, gyakran
saját gyermekük áldozatául esnek. Az anyaság és a terhesség megvetendő dolog, a
sade-i filozófiában a terhességgel a nő elveszti valódi nőiességét; éppen ezért
a libertinus asszonyoknak tilos teherbe esniük, a fajfenntartás céljából
„elkövetett” közösülés bűn.
Ezzel
szemben az Anti-Justine-ben a buja
lányok és asszonyok végül mind teherbe esnek, ráadásul ugyanabban az
időpontban, így a regény utolsó fejezetében egy hármas-szülésnek is szemtanúi
lehetünk. A vérfertőzés azonban még itt is nagy szerepet játszik, már alig
lehet követni, hogy pontosan ki kivel, apa a lányával, anya a fiával közösül-e.
Mondhatnánk, hogy ez ugyanolyan ocsmány és visszataszító, mint a Sade féle
kínzás és vérengzés. Bretonne azonban elejét veszi a rágalmaknak, és már a
regény elején kijelenti a következőt:
„Rossz könyv, de jó szándékkal
készült. […] jelen művemet, legyen bármilyen élvezetes is, egyedül a
hasznosságtól vezérelve alkottam. Így például a vérfertőzés csakis csak azért
szerepel benne, hogy ellensúlyozzam a kéjencek megromlott ízlését, a szörnyű
kegyetlenkedéseket, melyekkel Dsds gerjeszti őket.”[29]
Tehát
csak azért, mert a regény minden egyes fejezetében az incesztus dicsőítése és
gyakorlata folyik, még nem kell azt feltételezni az íróról, hogy egy perverz
őrült. Az egyszerű, felületes olvasó hajlamos ilyen következtetéseket levonni.
Viszont érdekes, hogy Restif de la Bretonne tisztában volt ezzel, mégis úgy
vádolta Sade-ot elfajzottsággal, szadizmussal és más szörnyűségekkel, ahogy őt
is vádolhatták volna (vagy talán vádolták is) azzal, hogy a saját gyermekeivel
paráználkodik. Sade maga is megírta a védőbeszédét, amit persze a legtöbben
figyelmen kívül hagytak és hagynak:
„A bűnt túlságosan visszataszító
vonásokkal ruházom fel. Kíváncsiak az okára? Nem akarom megkedveltetni a bűnt,
nincs olyan veszélyes szándékom, […] hogy az asszonyok lángra gyúljanak csalfa
szeretők iránt. Épp ellenkezőleg, azt akarom, hogy gyűlöljék meg őket, […] és
én ennek érdekében azokat a hőseimet, akik a bűn útját járják, olyan szörnyűnek
ábrázoltam, hogy biztosan nem keltenek sem részvétet, sem szerelmet senkiben.
Én mindig, mindig mondom: csak
pokoli színekkel fogom festeni a bűnt, azt akarom, hogy csupasz valójában
lássák, féljenek tőle, gyűlöljék meg, és ezt másképp nem érhetem el, csak ha a
rá jellemző teljes szörnyűséget megmutatom.”[30]
Úgy
vélem, Sade márki elérte a célját. Olyannyira, hogy a regényei mellett önmagát
is sikerült meggyűlöltetnie. Kérdés: Bretonne elérte-e a kitűzött célt?
Sikerült-e túlszárnyalnia a márkit? Ellenműnek tekinthető-e az Anti-Justine? Vagy csak egy utánzat?
Véleményem
szerint semmiképpen sem tekinthető utánzatnak. A pornográf tartalomtól
eltekintve a két regény teljesen különbözik egymástól, mind szerkezetileg, mind
tartalmilag. Sade-nál például nincs semmiféle felosztás, olyan, mintha egy
lélegzetvétellel írta volna meg a Justine-t
(feltehetőleg ezért is mondták többen, hogy Sade-ot unalmas olvasni). Ezzel
ellentétben Bretonne 39 rövid fejezetre osztotta a regényt, amely pergőssé
teszi az olvasást és a cselekményt is, az ember szinte észre sem veszi, és a
könyv végére ért. A két könyv tartalmilag is lényegesen eltér. Sade nem azért
írt pornográf regényt, hogy felizgassa az olvasóit, a Justine első változatában nem is ábrázolt pornográf képeket, nem
használt vulgáris szavakat, az olvasó képzeletére bízta a kicsapongó jelenetek
részletezését. Sade-nál a szex és a pornográfia csak egy eszköz a libertinus
filozófia hatalmában. Amint már korábban is említve volt, akkoriban nem igazán
figyeltek a mélyebb, filozofikus tartalomra, nem voltak képesek átlátni a
pornográfia fátylán, nem néztek a víztükör alá. Pontosan ezért úgy gondolom,
hogy bár az Anti-Justine ellenműnek
tekinthető, nem több puszta Erotikonnál.
„[…] csúfságban a legkevésbé sem marad el az írója szándéka szerint fölülmúlni
akart ellenműtől, a Sade márkiétól, írói teljesítményként nézve viszont annál
inkább.”[31]
– írja Adamik Lajos, az Anti-Justine
fordítója. Merész kijelentés, de megkockáztatom: az Anti-Justine sokkal inkább csábít a bűnre, a szexuális
kicsapongásra, mint Sade márki műve. „Szerelem”, „gyönyör”, „szívhez szóló
érzelmek”… hangzatos szavak, de korántsem fedik a valóságot. Bretonne könyve
még akkor sem lenne épp „szívhez szóló”, ha a szereplők többsége nem vérfertőző
viszonyokban elégülnének ki. Nem éppen filozofikus regény, még kevésbé
szerelmes költemény. Ez kőkemény pornográfia.
2012. 12. 10.
Felhasznált irodalom
Barthes, Roland (2001):
Sade, Fourier, Loyola. Budapest:
Osiris
Bretonne, Restif de la
(2002): Anti-Justine. Ford. Adamik
Lajos. Szeged: Lazi Bt.
Paz, Octavio (2002): Az erotikus túlpart: Sade. Budapest:
Európa Könyvkiadó
Phillips, John (2005): How to read Sade. London: Granta Books
Sade, Marquis de
(2011): Börtönévek: levelek, naplók,
írások a fogság éveiből. Ford. Kovács Ilona. Budapest: Quadmon
Sade márki (1989): Justine, avagy az erény meghurcoltatása.
Ford. Vargyas Zoltán. Budapest: Európa Könyvkiadó
Thomas, Chantal (2003):
Sade. Budapest: Magyar Könyvklub
[1] Marquis
de Sade: Eszmefuttatás a regényekről. In Börtönévek:
levelek, naplók, írások a fogság éveiből. Kovács Ilona (ford.). Budapest:
Quadmon Kiadó, 2011. p.163-194.
[2] Uo. p. 181.
[3] John
Phillips: How to read Sade. London:
Granta Books, 2005. p. 60.
[4] Restif
de la Bretonne: Anti-Justine. Adamik
Lajos (ford.). Szeged: Lazi Bt., 2002. p. 6.
[5] Marquis
de Sade: Börtönévek: levelek, naplók,
írások a fogság éveiből. p. 176.
[6] Uo.
[7] Uo. p.
190-191.
[8] Uo. p.
189.
[9] Uo.
[10] Uo.
184.
[11] Restif
de la Bretonne: Anti-Justine. Adamik
Lajos (ford.). Szeged: Lazi Bt., 2002. p. 187.
[12] Restif
de la Bretonne: Anti-Justine. p. 186.
[13] Marquis
de Sade: Börtönévek: levelek, naplók,
írások a fogság éveiből. p. 185.
[14] Uo.
[15] John
Phillips: How to read Sade. London:
Granta Books, 2005. p. 2.
[16] Chantal
Thomas: Sade. Budapest: Magyar
Könyvklub, 2003. p. 141.
[17] Uo.
p.149.
[18] Sade
márki: Justine, avagy az erény
meghurcoltatása. Budapest: Európa Könyvkiadó, 1989. p. 134-135.
[19] Octavio
Paz: Az erotikus túlpart: Sade. Budapest: Európa Könyvkiadó, 2002. p. 82.
[20] Roland
Barthes: Sade, Fourier, Loyola. Budapest: Osiris, 2001. p. 141.
[21] Restif
de la Bretonne: Anti-Justine. p. 5.
[22] Uo.
[23] Uo. p.
56.
[24] Uo. p.
58-59.
[25] Roland
Barthes: Sade, Fourier, Loyola. p. 141.
[26] Restif
de la Bretonne: Anti-Justine. p. 53.
[27] Uo. p.
180.
[28] Chantal
Thomas: Sade. p. 143.
[29] Restif
de la Bretonne: Anti-Justine. p. 6.
[30] Marquis
de Sade: Börtönévek: levelek, naplók,
írások a fogság éveiből. p. 192.
[31] Restif
de la Bretonne: Anti-Justine. p. 185.
