Libertinusok harca: Sade és Bretonne

Libertinusok harca: Sade és Bretonne

A Justine és az Anti-Justine összehasonlító elemzése

Juhász Dániel

Bevezetés

Donatien Alphonse Francois De Sade márki és Restif de la Bretonne: két libertinus, szabadelvű gondolkodó és irodalmár, akik akár a legjobb barátok is lehettek volna, ennek ellenére teljes szívükből gyűlölték egymást. Az egyik arisztokrata, a másik paraszti származású, neveltetésük és gyermekkoruk emlékképeit a műveik is hűen tükrözik; és elsősorban ezekből a képekből következik kettőjük teljesen ellentétes gondolkodása a libertinizmusról, a családról, és ami a legfontosabb: a nőkről.

A dolgozat Sade márki Justine, avagy az erény meghurcoltatása, és Bretonne Anti-Justine című művének összehasonlításával igyekszik bemutatni a két libertinus eltérő filozófiáját és viszonyukat egymáshoz és a női nemhez: hogyan jelenik meg a „Nő” Sade és Bretonne műveiben? Mi a szerepük a libertinusok világában? Mi a funkciójuk az „áldozatok” oldalán? Honnan eredeztethetőek ezek a nőképek, és milyen kapcsolat van a regényeikben leírt női karakterek és a valóság között? 

Sade versus Bretonne

Sade feleségének írott leveleiben, illetve naplófeljegyzéseiben jó néhány becsmérlő megjegyzést találhatunk, melyek célpontja Restif de la Bretonne (Sade röviden „R…”-ként vagy „Rstf”-ként tűnteti fel írásaiban). Egyik levelében nyomatékosan megtiltja, hogy felesége, vagy bárki az ismeretségi köréből vásárolni merészeljen egy példányt Bretonne „szörnyű írásaiból.” Az Eszmefuttatás a regényekről című írásában Sade például a következőt írja:

„R… bombázza a közönséget, még az ágya fejéhez is kell neki egy nyomdagép; szerencsére egyedül ez jajgat szörnyű írásaitól. Stílusa alantas és talpnyaló, undorító kalandokat mesél, amelyeket az alvilágból merít, mást nem is lehet a javára írni, csak a bőbeszédűséget… ezért meg csak a fűszeresek hálásak.”[1]

Kovács Ilona megjegyzéséből megtudhatjuk, hogy a fűszeresekre való utalást Sade úgy értette, hogy „Restif műveibe csak akkor kerül némi finom szellemesség, ha a fűszeresek ­– irományaiba csomagolva portékájukat – megborsozzák azokat.”[2]  

Bretonne sem kímélte Sade-ot, akit röviden csak „Dsds”-ként emlegetett írásaiban. Többször epés kritikával illette őt magát és a munkáit, Sade neve előtt meglehetősen sokszor használva a „szörnyeteg”,  a „gyalázatos” vagy  az „élvhajhász” jelzőket. Bretonne Monsieur Nicolas című művében a főhős Danton Sade Justine-jéből olvas egy igencsak „szadisztikus” részletet, azzal a céllal, hogy feltüzelje magát a majd saját maga által elkövetett kegyetlenkedések előtt.[3] Ebből már kirajzolódik egy válasz arra a kérdésre, hogy miért ilyen ellenszenves egymással a két író: Bretonne egyik legfőbb kritikája Sade ellen, hogy a művei tele vannak szörnyűségekkel, kínzásokkal és vérengzéssel, amelyeknek mindig a nők az elszenvedői. Az Anti-Justine előszavában a következőt írja:

„Senkit sem háborítottak fel jobban a gyalázatos Dsds szennyes művei, mint engem: a Justine, az Aline, a Budoár, a Libertinizmus elmélete. […] Ez a gazember egyes-egyedül olyan gyönyöröket tálal a férfiaknak, melyek a nők számára kínzásokkal, sőt halállal járnak. Célom egy olyan könyv megírása, amely élvezetesebb az övéinél, és amit a feleségek férjük kezébe adhatnak, hogy jobban értsenek a dolgukhoz; […] Aki elolvassa, imádni fogja a nőket, ha pedig megfarkalta, kényeztetni fogja őket.

Annál inkább gyűlölni fogja viszont az élvnyúzót, azt a bizonyosat, akit hosszú, fehér szakállal engedtek ki a Bastille-ból 1789. július 14-én. Bárcsak az elbűvölő remek, amit én most közreadok, porba sújtaná az ő műveit!”[4]

Miután elolvastuk a két művet, felmerülhet bennünk a kérdés: az Anti-Justine, ez az „elbűvölő remek” valóban politikai és filozófiai ellenműveként tekinthető-e Sade Justine-jének, vagy csak egy kevésbé jól sikerült utánzat? Sade elsősorban azt kérte ki magának, hogy egy olyan „megélhetési író”, mint Bretonne kritizálja az ő műveit, aki úgy ír, mint valami gép, házi nyomdájában sorra jelenteti meg írásait, amik aztán eladatlanul tornyosulnak a szobájában. A levelezésekből és a naplófeljegyzésekben Bretonne-ra tett utalásokból világosan kitűnik, hogy Sade sem íróként sem filozófusként, sem pedig mint a libertinus eszme képviselőjét nem tartotta sokra Bretonne-t.

Az Eszmefuttatás a regényekről című esszét olvasva egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy mennyire fontos Sade számára az eredetiség. Az utánzókat és az utánzatokat lenézi, ennek ellenére a regény mint műfaj eredetét kutatva magát az utánzást mégis elfogadható és szükséges aktusként írja le, amely csak abban az esetben elfogadható, amikor az utánzás a tanulás és a fejlődés eszköze. Sade maga is átvett újításokat, például nagy hatással volt rá Voltaire, aki „kizárólagos szándékának megfelelően a filozófiát helyezte regényei középpontjába, és minden másról lemondott ennek érdekében.”[5]  Ennek szellemében alkotta meg a Justine első, 1787-ben kiadott verzióját (és magyar nyelven is csak ez a változat érhető el), amely csak a filozófiára épít, és teljesen kimaradt belőle az explicit szexualitás, a pornográf jeleneteket sejtető, mondhatni szégyenlős leírások váltották fel. Voltaire Julie című munkájával kapcsolatban a következőt írja:

„[…] és megfontoltan kijelenthetjük, hogy ennek a fenséges könyvnek soha nem lesz utánzója, még ha az igazság szavára kihull is a toll a sok-sok kérészéletű író kezéből, akik harminc éve folyamatosan a halhatatlan eredeti rossz utánzataival árasztanak el minket.”[6]    

„Az eredeti rossz utánzataival…” Úgy gondolom, hogy itt fontos kiemelni a „rossz” szót, hiszen ez a megjegyzés is arra enged következtetni, hogy Sade elfogadott és bevett szokásnak tartotta az utánzást. Ám abban az esetben, ha az utánzat („sade-i értelemben”) rossz, vagy bizonyos elemek, részletek, vagy esetleg az egész szöveg szó szerint vannak átemelve egyik műből a másikba (a plagizálásra konkrét példát is hoz egy lábjegyzetben)[7] úgy az utánzás legalább annyira immorális cselekedet, mint a regényekben leírt szadista-pornográf jelenetek. Mindemellett én gyakran éreztem úgy, hogy Sade érvelése az utánzásról és az eredetiségről sokszor ellentmondásos. „Ebben a műfajban vagy eredetit kell alkotni, vagy le kell mondani a műveléséről”[8] – írja az esszéjében, viszont az, hogy ő mit gondol eredetinek, mit gondol elfogadható illetve elfogadhatatlan utánzásnak nem mindig derül ki egyértelműen. Nekem az az érzésem, hogy Sade kissé elfogult önmagával szemben. Az utánzásnak pontosan annyi az elfogadható mértéke, amennyit ő maga is alkalmaz. Tény és való, hogy Sade is átvett nemcsak formai, de tartalmi dolgokat is, például a Crimes de l’amour esetében, amelyről Kovács Ilona a következő megjegyzést írja: „[…] a piszkozaton feltüntette irodalmi forrásait: Amblet-et, Anne-Marguerite Dunoyer írőnőt, valamint szájhagyományban élő anekdotákat.”[9]

Ha Sade szemében Bretonne egy „utánzó”, aki átvett ezt-azt Sade írásaiból (például az incesztus dicsőítését, ami az egész Anti-Justine-t végigkíséri; alig találunk egy-két fejezetet, amelyben nincs megjelenítve legalább egy vérfertőző viszony) akkor felmerülhet bennünk, hogy ez miért zavarta annyira Sade-ot? Bretonne nem plagizált, csupán felhasználta Sade műveit, kiemelve belőlük a libertinus filozófia egyes elemeit, ezzel pedig akarva-akaratlan a hőn gyűlölt Sade-ot ő maga is, mint a libertinizmus éllovasát, egyfajta követendő példává emelte.

Sade úgy vélte, hogy a regényírás második legfőbb követelménye az eredetiség után az emberi lélek és szív ismerete. Fontos az emberek tanulmányozása, hogy az író hiteles és „valószínű” jellemeket fessen le. Ezzel kapcsolatban a következőt írja:

„[…] aki emberismeretre vágyik, az keveset beszéljen az emberek társaságában. Semmit nem tanulunk ugyanis, amikor mi beszélünk, csak az tanulságos, ha másokat hallgatunk. Ezért találunk olyan sok ostobát a fecsegők között.”[10]

Bár itt sem Sade sem pedig az irodalomtörténészek nem említik Bretonne-t, én azonban mégis egy rejtett utalást vélek felfedezni. Sade és Bretonne életrajzának ismeretében tudhatjuk, hogy mindketten társasági emberek voltak, mindketten szerettek a figyelem középpontjában lenni. A társasági élet azonban Sade számára egyre kevésbé volt elérhető, hiszen élete nagy részét börtönben töltötte, egyik fogdából szállították át a másikba, néhány hónapos szabadsága pedig alig jelentett valamit a hosszú börtönévek árnyékában. Vele szemben Bretonne-nak megadatott a társasági élet, olyan emberek elismerését élvezte, mint Benjamin Constant és Friedrich von Schiller, kávéházakba, irodalmi klubokba, valamint „szalonba is jár, méghozzá nem is akármilyenbe! Fanny Beauharnais, a későbbi Joséphine császárné nagynénje volt a gazdája annak az irodalmi szalonnak, […] ahová Restif de la Bretonne eljárt felolvasni műveiből.”[11] Ezzel még inkább kivívta Sade ellenszenvét, aki minden valószínűség szerint irigyelte Bretonne-t. Pontosan emiatt érzem a fentebb idézet Sade gondolatban a Bretonne-ra tett rejtett célzást és negatív kritikát. Bretonne „sokat beszél, hangosan, hevesen, és minden gátlás nélkül.”[12] Mindig a figyelem középpontjában van, és eszében sincs bölcsen hallgatni a sarokban, ahogy azt Sade egy jó emberismerőtől elvárná. Ennek fényében arra következtethetünk, hogy – legalábbis Sade szerint – Bretonne regényhősei, jellemábrázolásai nem valószerűek, és nem is lehetnek hitelesek, hiszen nem ismeri az emberi szívet, csak azt írja, amire saját magából kiindulva következtethet. Vagyis:

„Ha csak azt írod, mint R…, vagyis azt, amit úgyis mindenki tud, még ha négy kötetet adsz is ki havonta, mint ő, nem éri meg, hogy tollat végy a kezedbe. Senki nem kényszeríti rád ezt a mesterséget, de ha belefogsz, hát végezd tisztességesen. És főleg úgy ne vágj bele, hogy segély legyen a megélhetésedhez: a munkádon meg lehet érezni a szükség hatását, gyengeséged átragadna a művedre, ami belesápadna az éhségbe. Más mesterséget is választhatsz, varrj cipőket, de ne írj könyveket. Ettől nem fogunk kevesebbre becsülni, sőt – minthogy nem untatsz –, talán még jobban megkedvelünk.”[13]

Itt már egyértelmű utalás van Bretonne-ra, mint „megélhetési íróra”, sőt egy kész üzenet van megfogalmazva számára. Az üzenet egyértelmű, de Kovács Ilona megjegyzéséből is megtudhatjuk, hogy Bretonne az írásból élt,[14] legalábbis próbált megélni belőle, amire Sade természetesen – arisztokrata származásának köszönhetően – nem szorult rá, ezért sem tartotta sokra a megélhetési írókat, kiváltképp az olyanokat, mint Bretonne, akik megállás nélkül írnak, és havonta akár négy könyvet is publikálnak.

Bretonne 1798-ban adta ki az Anti-Justine-t, bő tíz évvel a Justine megjelenése után. Nem is olyan szerény célja, hogy „túlszárnyalja” az eredetit, és megmutassa, hogy a szexualitást lehet kínzások és vérengzések nélkül is ábrázolni. A Justine megjelenésének idejében Restif irodalmi kritikusként is dolgozott, és Sade művét – más kritikusokkal egyetemben – „kegyetlennek” és „korrumpálónak” titulálta. Ahogy John Phillips is írja, abban a korban egyáltalán „nem vették figyelembe a könyv filozófiai tartalmát”.[15] Talán ez (is) vezetett oda, hogy a két mű közti egyik leglényegesebb különbség a nők ábrázolásában figyelhető meg. A Justine-ben a női szereplők többsége áldozatként jelenik meg, az Anti-Justine-ben viszont buja nimfákként láthatjuk őket, szerelemre éhes, fiatal, üde és vidám lányokat és asszonyokat ismerhetünk meg. 

Justine versus Anti-Justine

Sade a Justine három változatát készítette el, az elsőt, Az erény meghurcoltatását (Infortunes de la vertu) Voltaire hatására, mint „filozofikus mesét” írta meg, durva pornográf leírások nélkül. A második verzió a Justine, avagy az erény vesszőfutása (Justine ou les Malheurs de la vertu) 1791-ben névtelenül jelenik meg, ám mindenki neki tulajdonítja, kiváltképp Bretonne hangoztatja Sade márki szerzőségét. A harmadik és leghosszabb változat az Új Justine, avagy az erény vesszőfutása, valamint nővére, Juliette története, avagy a bűn diadalmenete (La nouvelle Justine ou les Malheurs de la vertu, suivie de l’Historie de Juliette, sa soeur, ou les Prospérités du vice) 1797-ben jelenik meg, szintén névtelenül.[16]

A különböző változatok egyre durvább és nyíltabb szexuális kicsapongásokat leíró jeleneteket tartalmaznak, a hősnő Justine mind szörnyűbb kínzásoknak, megpróbáltatásoknak van kitéve. A lány azonban mindhárom változatban a nagybetűs „Erény” képviselője, elszántsága és hite bármilyen kínzások ellenére is megingathatatlan marad. Mondhatnánk, hogy Justine a tipikus sade-i áldozat példája is egyben, azonban ez nem így van. A „gonosz libertinusok” minden Sade műben megvetik az erényt, eltapossák a szépséget, bemocskolják a tisztaságot, és persze Justine-nel is ugyanezt teszik. A lány azonban nem törik meg, egészen halála pillanatáig kitart saját eszméje mellett. A tipikus áldozatokkal ellentétben, akik beletörődnek sorsukba, némán tűrik a megaláztatást és a kínhalált, Justine mindig visszavág, filozófiai vitákba keveredik. Chantal Thomas így ír erről:

„Justine nemcsak szép, hanem okos is. Intelligenciájára, műveltségére valamennyi útjába akadó „szörnyeteg” felfigyel. Nemcsak fizikailag veszik birtokba, el is akarják csábítani. De Justine, fiatalsága, félénksége ellenére rendíthetetlenül ellenáll. Amilyen megátalkodottak a libertinusok a bűnben, ő éppoly hevesen szónokol az erény képviseletében.”[17]

Ám szónoklatai, érvelése, szűzies könnyei nem hatják meg az elfajzott (vagy éppen felajzott) libertinusok szívét, sőt, még inkább arra ösztökélik őket, hogy jól ellássák a lány baját. A sade-i világban az Erény sosem győzedelmeskedhet, sosem arathat diadalt a Bűn fölött. Sade libertinus filozófiája szerint ugyanis az ember természetéből adódóan hajlamos a bűnre, a kegyetlenkedésre, a gyilkolásra. Az erősebb eltiporja a gyengét, a gazdag a szegényt, a libertinus a neki kiszolgáltatott áldozatokat: a Bűn az Erényt. Ez a természet örök rendje, amin senki sem változtathat.

Az áldozatok a legtöbb esetben mindig nőneműek (ritkábban fiatal fiúk), akik irtózatos szenvedések árán elégítik ki a szadista libertinusok vágyait. Vegyünk példának egy rövid részletet a Justine, avagy az erény meghurcoltatásából:

„[…] példátlan szigorúsággal bántak velem. Nem érték be az e célra rendeltetett testtájakkal, bejárták az egész vidéket, a legrejtettebb zugokat, s miközben hóhérom kéjesen legeltette szemét a feldúlt halmokon, bősz indulata elől semmi sem menekedhetett. Járt a keze, mint a motolla, csak néha pihent meg egy-egy pillanatra, hogy pusztításának nyomait mámorosan meg-megtapogassa. […] Mit mondjak, asszonyom, a szerelem oltára sem menekedhetett; akárhogy vonaglottam, a barbár támadás majd mindig célba ért. Vérben úszott a testem.”[18]

A libertinusnak csak az okoz gyönyört, ha szenvedést lát, vagy éppen ő maga a szenvedés okozója. A szadizmus párja a mazochizmus, de mondhatjuk-e Justine-re, hogy mazochista? „A szadista örömét megzavarná, ha észrevenné, hogy áldozata cinkosául szegődik. A bűnben épp az az élvezet, hogy másnak okozunk szenvedést.”[19] Vagyis ha Justine titkon élvezné a kínt, akkor már nem lehetne áldozat. Ő maga is libertinussá, cinkossá válna. A sade-i világban a kín a gyönyör eszköze, amit a libertinus csak akkor érhet el, ha valódi szenvedést okoz. A szenvedést pedig a gyengébbik nemnek, a kiszolgáltatott nőknek kell elviselniük. Mindent el kell tiporni, ami a jóság és az Erény szolgálatában áll: a fiatal, érintetlen szüzeket meg kell szentségteleníteni, tisztaságukat be kell mocskolni, a nyiladozó rózsabimbót azon nyomban le kell törni. „A Nőt tönkreteszik: megkötözik, megkínozzák, szemét bekötik kendővel, olyan mértékben kiforgatják természetéből, hogy minden vonzó vonását elveszíti (arcát, keblét, nemi szervét).”[20]

Restif de la Bretonne pontosan ez ellen a libertinus filozófia és életfelfogás ellen tiltakozik és emel tollat, hogy megírja az Anti-Justine-t. Pedig saját bevallása szerint, amikor először olvasta Sade Justine-jét: „felforrt tőle a vérem. Élvezni akartam, megőrjített a vágy.”[21] Később szégyellte magát, amiért Sade hatására – mondhatni – előbújt belőle az állat, és feltehetőleg saját példájából tanulva határozta el, hogy megírja a Justine ellenművét; nem arról fog írni, ami az emberben rossz és megvetendő, nem a szerelem és a szépség a természetellenes, bomlasztó erő, hanem azok a kegyetlen elgondolások, amelyeket Sade terjeszt a műveiben. „Ezért magam is nekiláttam egy Erotikonnak, ami élvezetes ugyan, de nem kegyetlen.”[22] „Mert könnyű tálalni a Dsds-féle borzalmakat, de a zseni remekműve az édes gyönyör megrajzolása.”[23] Itt megjegyezném, hogy saját meglátásom szerint Restif nem volt beképzelt vagy nagyképű, nem arról van szó, hogy Bretonne olyan hatalmas „zseninek” tartotta magát: úgy gondolom, hogy az ilyen és ehhez hasonló igencsak szerénytelen kijelentések mind azt a célt szolgálták, hogy Sade-ot bosszantsák, valamint hogy kifejezzék, hogy Bretonne mennyire lenézi Sade márkit.

Az Anti-Justine így a sade-i „kín és gyönyör” elmélet szöges ellentéte. A könyvben mindkét félnek egyaránt élveznie kell az aktust, csak így élhetik át a valódi gyönyört. Sade-dal ellentétben Restif magasztalja, mondhatni – a maga módja szerint – isteníti a nőket:

„– Angyali teremtés! Isteni leány! Amit mond, abból kiviláglik egész gyermeki alázata, lelkének egész szépsége! Üzekedjen csak atyjával, legyen ő az egyetlen megfarkalója! Ön arra lenne méltó, hogy a Mindenható farkalja, ha a Mindenhatónak szokása lenne farkalni!...”[24] 

Mint már említettem korábban, az incesztus az egész regény egyik fő témája, később még esik róla szó. Ebben az idézetben ugyanakkor találhatunk még egy közös vonást Sade és Restif között: az istengyalázó ateizmust. Sade éppúgy megvetette a vallást, könyveinek szereplői nemcsak tetteikkel, de szavaikkal is gyakran káromolják Istent, valamint a világ valamennyi vallását (elsősorban a kereszténységet).

Sade-nál a nők természetesen nemcsak az áldozat képében jelennek meg. A libertinusok között is akadnak szép számmal dúsgazdag madame-ok és előkelő asszonyságok, akik különös kegyetlenséggel kínozzák „nőtársaikat.” Azért gondoltam úgy, hogy az előző mondat utolsó szavát érdemes idézőjelek közé tenni, mert míg a libertinusok között az előkelő, romlott nők tulajdonképpen ugyanazt a szerepet töltik be, mint a férfiak, sőt, kegyetlenkedésben gyakran még túl is szárnyalják őket, addig az áldozatok perspektívájából a nők elveszítik emberi mivoltukat, tárgyként funkcionálnak. Barthes is megjegyzi a második Sade tanulmányában: „[…] sebészeti és funkcionális bábut csinálnak belőle, […] afféle borzalmas göngyöleget, tárgyat.”[25]

A libertinus dámák és nagyasszonyok mind egytől egyig dúsgazdagok; a sade-i világban a pénz a libertinizmus legfőbb eszköze. Pénzért bármit és bárkit meg lehet vásárolni: vidéki kastélyokat, berendezéseket, friss szüzeket a bordélyházakból, valamint a hatóság hallgatását. A libertinusok kivétel nélkül mind gazdagok, az áldozatok viszont mindig szegény, paraszti családból származó és rendszerint árva fiatalok (kivételek persze ritkán, de akadnak). A gazdagok bármit megtehetnek a szegényekkel, hiszen a pénz: hatalom. Véleményem szerint a pénz azonban mást is jelképez: a pénz a romlottság, feslettség, erkölcstelenség szimbóluma. Minden egyes libertinus gyilkolt a pénzéért, és gyilkolni is fog, hogy még több legyen neki: vagyonukat mások kárára, mások halálának árán szerezték.

Ezzel szemben Bretonne Anti­-Justine-jében a libertinusok, legyenek akár nők akár férfiak, egyformán élvezik a bujálkodást. Nem számít se pénz, se rang, a legfőbb törvény: az élvezés. Mindkét fél számára gyönyörteli kell hogy legyen egy szerelmi aktus, senki sem szenvedhet. Egyetlen kivételtől eltekintve. A könyvben található egy fejezet, amely leír egy sor brutális kínzást és vérengzést: a fejezet címe – nem meglepő módon – Farkalás á la Justine:

„Kimetszette a keblek húsos részeit, az egész ölet, a combok húsát, fölvágta a hasát, kitépte a szívet, a tüdőt, a májat, a hólyagot, a méhet; megfordította a tetemet, lefejtette a faron lévő húst, amúgy cipőstül lenyiszálta a két lábfejet, és az egyik zsebébe süllyesztette, majd a két kezet, azt pedig a másikba. […] – Milyen pompás lakoma lesz ebből a testvéreknek, no meg nekem is!”[26]

Úgy gondolom, hogy a jelenet visszataszítósága ellenére egy paródia, a sade-i kegyetlenkedés kifigurázása. A fönt idézett néhány sorból is kitűnik az egész „aktus” abszurditása, amelyet bevált sade-i módszer szerint egy pap követ el. Tehát van itt szadizmus, istengyalázás, nekrofília, kannibalizmus… egy olyan pont a könyvben, amely azt a célt hivatott szolgálni, hogy szembeállítsa a „sade-i élvezeteket” a korábbi fejezetekben leírt valódi – mondhatnánk: „bretonne-i” – élvezetekkel, gyönyörökkel. Restif a döntést tulajdonképpen az olvasóra bízza, döntsék el ők, hogy melyik a vonzóbb, a kívánatosabb gyümölcs: a Sade féle rothadó, féregrágta alma, vagy az Anti-Justine-ben megjelenített szerelem és testiség (és még egy kis ideig tekintsünk el a vérfertőző viszonyok gusztustalanságától és természetellenességétől). A vérszomjas jelenetért a szerző bocsánatot is kér, és megígéri, hogy nem fog előfordulni több ilyen a könyvben. „Szerzőnknek az volt a szándéka, hogy minél jobban szakadjon el a kegyetlenségtől, a vérszomjtól, a bitokolt nő halálától. Sikerült neki? […] Elérte célját? Olvasói majd eldöntik.”[27]        

Összegzés

A bevezetőben feltett kérdések közül egyetlen egy maradt még teljesen megválaszolatlan: honnan eredeztethetőek azok a bizonyos sade-i nőképek? Sade életrajzának ismeretében tudhatjuk, hogy kapcsolata a nőkkel nem volt épp zökkenőmentes. A „sade-i Nő” témája túlságosan nagy téma ahhoz, hogy itt tárgyaljuk, egy egész könyvet is lehetne írni erről. Ami a dolgozat, az említett regények és a fönti kérdés szempontjából igazán fontos, az Sade márki kapcsolata három bizonyos nőszeméllyel: a feleségével, az anyósával és a felesége nővérével. Itt meg is jelenik „a két nővér motívuma”, a Justine – Juliette kettőse. Justine az Erény megtestesítője, Juliette a Bűné. Nem nehéz kitalálni, ki-kit reprezentál: az ájtatos Justine-t Sade akár a feleségéről is mintázhatta volna (bár egyes források szerint nem is volt annyira erényes, ennek ellenére mégis kolostorba vonult), a tüzes Juliette pedig tulajdonképpen a márki sógornőjének egyfajta „eltúlzott” mása. Tudniillik Sade elcsábította és ágyba is vitte sógornőjét, feltételezések szerint ebben a felesége is segítségére volt.[28] A márki nem is titkolta viszonyát, felvállalta a buja, „vérfertőző” kapcsolatot, kiteregette a családi szennyest, és itt jön a képbe az anyós: Montreuil elnökné, befolyásos asszony lévén, királyi rendelettel elfogatatta és börtönbe záratta a márkit. Innen ered az „anyafigura” gyűlölete, hiszen Sade elsősorban az anyósát okolta élete végéig tartó raboskodásáért. A regényekben az anyákat mindig megalázzák, megkülönböztetett kegyetlenséggel bánnak velük, gyakran saját gyermekük áldozatául esnek. Az anyaság és a terhesség megvetendő dolog, a sade-i filozófiában a terhességgel a nő elveszti valódi nőiességét; éppen ezért a libertinus asszonyoknak tilos teherbe esniük, a fajfenntartás céljából „elkövetett” közösülés bűn.

Ezzel szemben az Anti-Justine-ben a buja lányok és asszonyok végül mind teherbe esnek, ráadásul ugyanabban az időpontban, így a regény utolsó fejezetében egy hármas-szülésnek is szemtanúi lehetünk. A vérfertőzés azonban még itt is nagy szerepet játszik, már alig lehet követni, hogy pontosan ki kivel, apa a lányával, anya a fiával közösül-e. Mondhatnánk, hogy ez ugyanolyan ocsmány és visszataszító, mint a Sade féle kínzás és vérengzés. Bretonne azonban elejét veszi a rágalmaknak, és már a regény elején kijelenti a következőt:

„Rossz könyv, de jó szándékkal készült. […] jelen művemet, legyen bármilyen élvezetes is, egyedül a hasznosságtól vezérelve alkottam. Így például a vérfertőzés csakis csak azért szerepel benne, hogy ellensúlyozzam a kéjencek megromlott ízlését, a szörnyű kegyetlenkedéseket, melyekkel Dsds gerjeszti őket.”[29]

Tehát csak azért, mert a regény minden egyes fejezetében az incesztus dicsőítése és gyakorlata folyik, még nem kell azt feltételezni az íróról, hogy egy perverz őrült. Az egyszerű, felületes olvasó hajlamos ilyen következtetéseket levonni. Viszont érdekes, hogy Restif de la Bretonne tisztában volt ezzel, mégis úgy vádolta Sade-ot elfajzottsággal, szadizmussal és más szörnyűségekkel, ahogy őt is vádolhatták volna (vagy talán vádolták is) azzal, hogy a saját gyermekeivel paráználkodik. Sade maga is megírta a védőbeszédét, amit persze a legtöbben figyelmen kívül hagytak és hagynak:

„A bűnt túlságosan visszataszító vonásokkal ruházom fel. Kíváncsiak az okára? Nem akarom megkedveltetni a bűnt, nincs olyan veszélyes szándékom, […] hogy az asszonyok lángra gyúljanak csalfa szeretők iránt. Épp ellenkezőleg, azt akarom, hogy gyűlöljék meg őket, […] és én ennek érdekében azokat a hőseimet, akik a bűn útját járják, olyan szörnyűnek ábrázoltam, hogy biztosan nem keltenek sem részvétet, sem szerelmet senkiben.

Én mindig, mindig mondom: csak pokoli színekkel fogom festeni a bűnt, azt akarom, hogy csupasz valójában lássák, féljenek tőle, gyűlöljék meg, és ezt másképp nem érhetem el, csak ha a rá jellemző teljes szörnyűséget megmutatom.”[30]

Úgy vélem, Sade márki elérte a célját. Olyannyira, hogy a regényei mellett önmagát is sikerült meggyűlöltetnie. Kérdés: Bretonne elérte-e a kitűzött célt? Sikerült-e túlszárnyalnia a márkit? Ellenműnek tekinthető-e az Anti-Justine? Vagy csak egy utánzat?

Véleményem szerint semmiképpen sem tekinthető utánzatnak. A pornográf tartalomtól eltekintve a két regény teljesen különbözik egymástól, mind szerkezetileg, mind tartalmilag. Sade-nál például nincs semmiféle felosztás, olyan, mintha egy lélegzetvétellel írta volna meg a Justine-t (feltehetőleg ezért is mondták többen, hogy Sade-ot unalmas olvasni). Ezzel ellentétben Bretonne 39 rövid fejezetre osztotta a regényt, amely pergőssé teszi az olvasást és a cselekményt is, az ember szinte észre sem veszi, és a könyv végére ért. A két könyv tartalmilag is lényegesen eltér. Sade nem azért írt pornográf regényt, hogy felizgassa az olvasóit, a Justine első változatában nem is ábrázolt pornográf képeket, nem használt vulgáris szavakat, az olvasó képzeletére bízta a kicsapongó jelenetek részletezését. Sade-nál a szex és a pornográfia csak egy eszköz a libertinus filozófia hatalmában. Amint már korábban is említve volt, akkoriban nem igazán figyeltek a mélyebb, filozofikus tartalomra, nem voltak képesek átlátni a pornográfia fátylán, nem néztek a víztükör alá. Pontosan ezért úgy gondolom, hogy bár az Anti-Justine ellenműnek tekinthető, nem több puszta Erotikonnál. „[…] csúfságban a legkevésbé sem marad el az írója szándéka szerint fölülmúlni akart ellenműtől, a Sade márkiétól, írói teljesítményként nézve viszont annál inkább.”[31] – írja Adamik Lajos, az Anti-Justine fordítója. Merész kijelentés, de megkockáztatom: az Anti-Justine sokkal inkább csábít a bűnre, a szexuális kicsapongásra, mint Sade márki műve. „Szerelem”, „gyönyör”, „szívhez szóló érzelmek”… hangzatos szavak, de korántsem fedik a valóságot. Bretonne könyve még akkor sem lenne épp „szívhez szóló”, ha a szereplők többsége nem vérfertőző viszonyokban elégülnének ki. Nem éppen filozofikus regény, még kevésbé szerelmes költemény. Ez kőkemény pornográfia.

2012. 12. 10.

Felhasznált irodalom

Barthes, Roland (2001): Sade, Fourier, Loyola. Budapest: Osiris

Bretonne, Restif de la (2002): Anti-Justine. Ford. Adamik Lajos. Szeged: Lazi Bt.

Paz, Octavio (2002): Az erotikus túlpart: Sade. Budapest: Európa Könyvkiadó

Phillips, John (2005): How to read Sade. London: Granta Books

Sade, Marquis de (2011): Börtönévek: levelek, naplók, írások a fogság éveiből. Ford. Kovács Ilona. Budapest: Quadmon

Sade márki (1989): Justine, avagy az erény meghurcoltatása. Ford. Vargyas Zoltán. Budapest: Európa Könyvkiadó

Thomas, Chantal (2003): Sade. Budapest: Magyar Könyvklub    

            

---

[1] Marquis de Sade: Eszmefuttatás a regényekről. In Börtönévek: levelek, naplók, írások a fogság éveiből. Kovács Ilona (ford.). Budapest: Quadmon Kiadó, 2011. p.163-194.

[2] Uo. p. 181. 

[3] John Phillips: How to read Sade. London: Granta Books, 2005. p. 60.

[4] Restif de la Bretonne: Anti-Justine. Adamik Lajos (ford.). Szeged: Lazi Bt., 2002. p. 6.

[5] Marquis de Sade: Börtönévek: levelek, naplók, írások a fogság éveiből.  p. 176.

[6] Uo.

[7] Uo. p. 190-191.

[8] Uo. p. 189.

[9] Uo.

[10] Uo. 184.

[11] Restif de la Bretonne: Anti-Justine. Adamik Lajos (ford.). Szeged: Lazi Bt., 2002. p. 187.

[12] Restif de la Bretonne: Anti-Justine.  p. 186.

[13] Marquis de Sade: Börtönévek: levelek, naplók, írások a fogság éveiből. p. 185.

[14] Uo.

[15] John Phillips: How to read Sade. London: Granta Books, 2005. p. 2. 

[16] Chantal Thomas: Sade. Budapest: Magyar Könyvklub, 2003. p. 141.

[17] Uo. p.149.

[18] Sade márki: Justine, avagy az erény meghurcoltatása. Budapest: Európa Könyvkiadó, 1989. p. 134-135.

[19] Octavio Paz: Az erotikus túlpart: Sade. Budapest: Európa Könyvkiadó, 2002. p. 82.

[20] Roland Barthes: Sade, Fourier, Loyola. Budapest: Osiris, 2001. p. 141.

[21] Restif de la Bretonne: Anti-Justine.  p. 5.

[22] Uo.

[23] Uo. p. 56.

[24] Uo. p. 58-59.

[25] Roland Barthes: Sade, Fourier, Loyola.  p. 141.

[26] Restif de la Bretonne: Anti-Justine.  p. 53.

[27] Uo. p. 180.

[28] Chantal Thomas: Sade. p. 143.

[29] Restif de la Bretonne: Anti-Justine.  p. 6.

[30] Marquis de Sade: Börtönévek: levelek, naplók, írások a fogság éveiből. p. 192.

[31] Restif de la Bretonne: Anti-Justine. p. 185.