Cigányok a Munka világában

Cigányok a Munka világában

A cigányság helyzetének áttekintése a szocialista Magyarországon (1960–1989)

Készítette: Juhász Dániel

Bevezetés

Otto Mueller: Két cigány nő (1926-27)

A 20. század folyamán egyre csökkent a „tradicionális” cigány szakmák és tevékenységek (kosárkötés, vályogvetés, fazekas- és kovácsmesterségek, stb.) iránti igény, illetve az előállított portékák iránti kereslet. Az elmúlt száz (de akár kétszáz) évben a cigányok képezték a magyarországi szegénység jelentős részét – és ez tulajdonképpen a mai napig sincs másképp. A cigányok nagytöbbsége bérmunkából élt és él, ám leginkább olyan feladatokat kapnak/vállalnak, amelyeket a parasztok nem szívesen végeznek el. A felszabadulás utáni években a kommunista-szocialista politika megkísérelte a cigányok integrálását az ipari munka világába, a cigányok, mint „olcsó munkaerőt szolgáltató réteg reprodukálásának” (Stewart, 1994:100) megszüntetését. Dolgozatomban egyrészt azt szeretném röviden felvázolni, hogy a Magyar Szocialista Munkáspárt milyen intézkedéseket tett – gyakorlati, de főként elméleti szinten – a magyarországi cigányság „felzárkóztatásával” kapcsolatban, másrészt pedig azt vizsgálom, hogy a cigány kulturális tradíciók, valamint a roma identitás, és a cigány–paraszt ellentét hogyan befolyásolják a cigányok munkához (a Munka szocialista elképzeléséhez) való viszonyát. Ehhez nagy segítségemre lesz Michael Sinclair Stewart: Daltestvérek – Az oláhcigány identitás és közösség továbbélése a szocialista Magyarországon (1994) című részletes terepmunka-dokumentációja, valamint Virág Tünde: Kirekesztve – Falusi gettók az ország peremén (2010) című munkája, ami részletesen beszámol a szocialista iparfejlesztés következtében átalakuló társadalmi-etnikai viszonyokról.

A hagyományos cigány munka

A 20. századi Magyarországon (és ahogy ma is) a cigányság jelentette/jelenti a legnagyobb etnikai kisebbséget, számuk ma már „meghaladja az országban élő nemzeti kisebbségek összlétszámát.” (Bori-Masát, 2008:36). Jellemzően a társadalom (és úgy a lokális társadalmak) perifériáján éltek, szegregált kisközösségekben a falvak határában (vagy azon is túl). Egyrészt saját maguk által előállított, termesztett és nevelt (saját készítésű tálak, tároló eszközök, babtermesztés, baromfitenyésztés – elsősorban saját felhasználásra) javakból próbáltak megélni, másrészt az összegyűjtött, „cigánymunkával” előállított portékáikat a falvakba be-be járva (például vásárok alkalmával) próbálták értékesíteni. A klasszikus roma foglalkozások közé tartozott a fazekasság, kosárkötés, ló-kereskedés, üzletelés, és természetesen a méltán híres cigányzene. Az egyik legelső, 1782-es összeírás szerint a cigányok jelentős része kovácsként kereste meg a kenyerét, „a puskapor és puskagolyó készítése, valamint a harangöntés szintén jelentősebb foglalkozásaik közé tartoztak. 1600 embert jegyeztek be muzsikusként” (Stewart, 1994:61). A kereskedésnek (kiváltképp a ló-kereskedésnek) szintén nagy hagyománya volt a cigány kultúrában, azok a cigánycsaládok, akik megengedhették maguknak, hogy lovakat vásároljanak és tenyésszenek, a helyi cigány társadalmon belül a tehetősebb családok közé tartoztak (maga a ló és a ló-kereskedés egyfajta státusznövekedéssel járt saját csoportjukon belül). Kosárfonásból, kereskedésből és zenéből azonban csak nehezen lehetett megélni, és csak igen keveseknek sikerült, a szegényebb cigánycsaládok munkaképes tagjai kénytelenek voltak bérmunkát vállalni. A mezőgazdasági bérmunka biztos – ám meglehetősen alulfizetett – kereseti forrás. A romák nagyszámú, „olcsó munkaerőt” jelentettek a parasztok, gazdaságok számára. (Stewart, 1994).

Az 1950-es évek közepétől szinte teljesen megszűnt a kereslet a hagyományos cigány foglalkozások iránt, „a kereskedés pedig, amelyet [a kommunisták] a nyerészkedés egy formájának tekintettek, szinte teljesen lehetetlenné vált.”(Stewart, 1994:66). A földek kollektivizálásának következtében az imént említett mezőgazdasági bérmunka szintén megszűnt mint állandó bevételi forrás, pedig a „háborút megelőző években a mezőgazdasági bérmunkások negyedét a cigányok alkották” (1994:67).

Szocialista iparfejlesztés és cigánypolitika

Az 1960-as évek első felében nagyjából a cigány lakosság 30%-a volt állandó munkaviszonyban. Az MSZMP Politikai Bizottsága 1957-ben – Pogány György és Bán Géza személyében – egy határozatot állított össze (amit 1961-ben fogadtak el) a magyarországi cigánykérdésről, a Magyarországi cigányság helyzetéről címmel. (Stewart, 1994). A dokumentumban a szerzők először is összegzik a környező országok tapasztalataiból levont tanulságokat, majd megkísérlik a cigányság osztályozását (csoportok, törzsek). A magyarországi cigányok akkori helyzetéről kijelentik, hogy „hazánkban a cigányság nagymértékű kulturális elmaradottságban él, többségük írástudatlan. Piszkosak, tetvesek, a fertőző betegségek gócai és fő terjesztői” – idézi az eredeti dokumentum szövegét Stewart – „a cigányok kívülrekedtek a magyar társadalmon, és [a szerzők] leszögezik, hogy ezeket a körülményeket azonnal és gyökeresen meg kell változtatni.” (1994:68). Ahhoz, hogy ezt sikeresen megkezdjék és véghezvigyék, első lépésként a konfliktusos helyzetek elsimítására kellett törekedniük, alapvető diskurzusváltásra lenne szükség („harc a faji előítéletekkel szemben”) – a szerzők úgy gondolták, hogy a cigányság asszimilációjának útjában elsősorban a többségi társadalom előítéletei állnak (1994:68). Továbbá meg kell oldani az oktatás problémáját, meg kell szüntetni a cigányság szegregációját, és egészséges, „emberi” lakhatási körülményeket kell biztosítani számukra. Ez egyetlen úton érhető el,    mégpedig a rendszeres munka útján: a tanulmány „végig hangsúlyozza a cigányok iparba kerülésének fontosságát.” (1994:68).

Kosárfonás

A Politikai Bizottság 1961-ben újabb határozatot hozott A cigányság helyzetének megjavításával kapcsolatos egyes feladatokról címmel, amely három különböző csoportra osztotta a cigányságot, ezek röviden: 1. a beilleszkedett cigányok, 2. a beilleszkedésben lévő cigányok, 3. a be nem illeszkedett (vándor) cigányok. Ez utóbbi csoportba azok tartoznak, akik főleg a klasszikus, tradicionális cigány életmód szerint élnek (románesz), akik nem tudták vagy nem is akarták kihasználni a háború és a felszabadulás utáni új lehetőségeket, akik „még máig sem tudtak megszabadulni a múlt terhes örökségétől.” (1994:69). Az MSZMP célja egyértelmű: „a cigányok a lakosság többi részétől nem elkülönített állandó lakhelyeken letelepüljenek, állandó munkához jussanak, egészségügyi körülményeik javuljanak és emelkedjék kulturális színvonaluk.” (idézi Stewart, 1994:70).

Az 1970-es években szintén több fontos dokumentum született a magyarországi cigányok kérdésével kapcsolatban. Az első fontos kiadvány, amely a cigányság (és más kisebbségek) beilleszkedésével összefüggésben fogalmaz meg nem elhanyagolható gondolatokat, Herceg Ferenc 1976-ban megjelent, Az MSZMP nemzetiségi politikája című könyve, elsőként tesz különbséget az asszimiláció és az integráció fogalma és gyakorlata között. Eszerint az asszimiláció: „egy csoport teljes gazdasági és kulturális beolvadása egy másikba, amelynek során az asszimilált csoport teljesen elveszíti etnikus identitását”. Ezzel szemben az integráció: „a „civilizációs szint” és az életmód azonossá válik, de a csoport megőrzi megkülönböztető etnikus identitását.” – idézi Stewart (1994:72). Egy évvel később, 1977-ben jelent meg Pozsgay Imre kulturális miniszter, Irányelvek és módszertani ajánlások a cigány lakosság elmaradott rétegeivel kapcsolatos közművelődési tevékenység szervezéséhez című munkája, melyben a szerző – Hercegéhez hasonló technikával – választja szét „a cigányok „közvetett” és „közvetlen” beilleszkedését.” (1994:72). Továbbá nem szabad elfeledkeznünk Kemény István, illetve tanítványai által kezdeményezett Szegényeket Támogató Alap (SZETA) megalakulásáról sem, melynek előzményeként a Kemény-tanítványok már a hetvenes évek elejétől terepkutatásokon (szegénységkutatás, cigánykutatás) vettek részt, hogy közvetlen kapcsolatba kerülhessenek a magyarországi szegények csoportjaival. (Csizmadia, 1995). Herceghez visszakanyarodva, az integráció kérdésével kapcsolatban felmerült problémák között első helyen volt a cigányság homogenitásának problémája: a cigányság nem alkotott egységes csoportot, ezt jól bizonyították a fentebb említett kutatások, beszámolók anyagai. Ennek ellenére 1979-ben – mondhatni – nagy áttörést jelentett, hogy a cigányok „az MSZMP Politikai Bizottságától megkapták az „etnikai csoport” státust.” (Stewart, 1994:72).

Az iparfejlesztés és az integrációs erőfeszítések hatására elmondhatjuk, hogy jelentős mértékben javultak a cigánycsaládok foglalkoztatottsági lehetőségei. A gyors iparosítás következtében átmeneti munkaerőhiány keletkezett, az így létrejött új munkahelyeket gyorsan fel kellett tölteni. A cigányok – elsősorban a cigány férfiak – nagy részének így lehetősége volt, hogy állandó, tartós munkát kapjon az iparban. Főleg az ország észak-keleti területein végbement jelentős beruházásoknak és fejlesztéseknek köszönhetően az itt élő cigányság élete, életkörülményei jelentős mértékben, pozitív irányban változtak (a térség „közigazgatási és gazdasági központja”, Miskolc „a kohászat és a gépipar fellegvára lett” (Virág, 2010:67). Ebből kifolyólag, mivel az új munkahelyek leginkább a városokban váltak elérhetővé, aki megtehette, beköltözött a városba, vagy annak külterületeire. A munkások az „ingázástól” sem riadtak vissza, sokan hajlandóak voltak napi több óra utazásra is munkahelyük és a jobb életkörülmények érdekében. Természetesen nem mindenki tudta kihasználni a szocialista „extenzív” iparosítás nyújtotta lehetőségeket: számos település kiesett a városok holdudvarából, és akik nem tudtak ingázni, vagy nem volt lehetőségük a költözésre, azok egyáltalán nem, vagy csak elvétve tudtak munkát vállalni az iparban, életkörülményeik, társadalmi helyzetük alig változott, „továbbra is a falvak társadalmi hierarchiájának legalján helyezkedtek el.” (2010:73). Ezzel szemben azoknak a cigánycsaládoknak, akiknek sikerült állandó munkahelyre szert tenniük, lehetőségük nyílt csoporton, illetve lakóhelyükön belül is társadalmi státuszuk megváltoztatására, életkörülményeik, sőt, életformájuk gyökeres átalakítására. Ebben egyértelműen nagy szerepe volt a szocialista integrációs-asszimilációs törekvéseknek, amelyek leginkább a falvak térbeli átalakításában nyilvánultak meg: az állandó munkahelynek és fix fizetésnek köszönhetően sokan – cigányok és nem-cigányok egyaránt – OTP kölcsönöket vehettek fel, a különböző településeken új utcákat nyitottak, ahol roma és nem-roma családok egymás mellett építhették fel házaikat. Ez is bizonyítja a cigányok és nem-cigányok közti társadalmi távolság csökkenését (Virág, 2010), valamint a cigánycsaládoknak is lehetőségük nyílt, hogy a „parasztokhoz” hasonlóan saját konyhakertjük legyen, baromfit tarthassanak, stb. A „paraszt” szó azonban itt nem konkrétan a földművelőkre utal: a romák „parasztnak” nevezik általában a nem-cigány embereket, függetlenül attól, hogy mi a valós foglalkozásuk. (Prónai, 2007).

Vélemény: a szocialista integrációs politika sikertelensége – kultúra és identitás ma

Az integrációs és asszimilációs folyamatok eredményei vitathatatlanok. Sikerült elérni, hogy az iparban dolgozó cigányok és nem-cigányok közti társadalmi távolság csökkenjen: a gyárakban cigány és nem-cigány férfiak egymás mellett dolgoztak, gyakran ugyanazt vagy hasonló munkát végeztek, a jó munkakapcsolatoknak köszönhetően lakóhelyeiken is közelebb kerültek egymáshoz, jelentős mértékben csökkent a szegregáció mértéke. „Mindez elősegítette a gyári munka adaptációját, a munkák magatartási minták fokozatos átvételét is.” (Virág, 2010:76). Az élet azonban még a szocialista Munka világában sem habos torta, főleg, ha a munkás cigány. Nem szabad elfeledkeznünk a munkások közti hierarchiáról sem: a dolgozók védték megszerzett pozícióikat, és bár a feljebbjutásra – elméletileg – a cigányok számára is volt lehetőség (Virág, 2010), a gyárakban is jellemzővé vált a régi gyakorlat: a cigány férfiak a nehezebb, megterhelő fizikai munkát kapták, amit a nem-cigányok nem szívesen végeztek el. Sőt, gyakran még „szakmunkás-bizonyítvány birtokában sem jutottak kvalifikáltabb pozícióba egy-egy üzemen belül.” (2010:77). Azt sem mondhatjuk, hogy minden cigány munkásnak sikerült tökéletesen beilleszkedni a gyári dolgozók világába – volt, aki mutatott hajlandóságot és elkötelezettséget, másoknak ez nem sikerült. Ezekre a gyárfőnökök gyakran panaszkodtak: „a cigányok többsége munka nélkül, vagy a munkafegyelem betartása nélkül akarja fenntartani munkaviszonyát.” (Stewart, 1994:94). Megtörik a munka menetét és a munkafegyelmet, egymást közt romául beszélgetnek, és előfordult, hogy „napokig távol maradtak engedély nélkül a maguk fajtájának különböző ünnepségei miatt.” (1994:94). Ennek következtében gyakran maguktól vagy kényszerűségből néhány hónap múlva elhagyják munkahelyüket, és vagy új állás után néznek, vagy pedig munkanélküliségben élik tovább mindennapjaikat (akik megtehetik: asszonyaik dolgoznak helyettük). Ezt nevezi Stewart „vándormadár-jelenségnek.” (1994:87). A hetvenes évek végén, nyolcvanas évek elején, az egyre érezhetőbb gazdasági válság következtében pedig csak romlott a helyzet, a cigány munkaerő „elértéktelenedett”, elvesztették állásaikat, a településeken ismét megjelent a szegregált életmód, a cigánytelepek helyett új „cigánysorok” alakultak (amelyek a szocializmus „örökségeként” mind a mai napig léteznek).

Az MSZMP Politikai Bizottsága elfelejtett valamit. Az embereket nem lehet egyik napról a másikra megváltoztatni, nem szívesen adják fel addigi életüket, kiváltképp egy olyan etnikum esetében, mint a cigányság, akik jellemzően igencsak erősen ragaszkodnak tradícióikhoz, a klasszikus roma munkákhoz és életmódhoz. Az ötvenes években tagadták, aztán viták tárgyát képezte, de a cigányságnak igenis van saját kultúrája és identitása, amit nem lehet kitörölni, átalakítani, nem lehet oly módon asszimilálni a cigányságot, hogy akkor hirtelenjében jómunkásembert, „parasztot” faragunk belőlük. A szocializmus értékrendje, viszonya a munkához szintén teljesen különbözik a roma értékfelfogástól; a szocializmusban „a nemzetet a dolgozó nép alkotja […] a gyárban dolgozva a dolgozó „közvetlenül építi szocialista társadalmunkat” […] ha tehát dolgozót faragunk a cigányokból, több generáció óta először tesszük lehetővé számukra, hogy a társadalomnak önbecsülésre képes tagjaivá válhassanak.” (1994:84).

Úgy gondolom, hogy a kezdeti, látványos eredmények után a fokozatos sikertelenségnek – az erősödő gazdasági válság mellett – az is az okozója, hogy a cigányság asszimilálása a munka világába csak papíron bizonyult igazán eredményesnek, a gyakorlati megvalósítás már nem volt annyira fényes, mint várták. Már maga a tény, hogy a cigány férfiak csak a megterhelő, mások által nem szívesen végzett fizikai munkákat kapták, törést okozott a terv sikeres megvalósításában. Hogyan válhatnának így a társadalom önbecsülésre képes tagjaivá, amikor olyan munkákat végeznek, amik jórészt az ipari termelés szempontjából „periférikus jelentőségűek”?

Véleményem szerint a probléma még napjainkban is ugyanaz, mint húsz éve. A konfliktusok etnikai arányoktól függetlenül, az esetek többségében kulturális különbségekből fakadnak, melynek előidézői és elszenvedői a helyi lakosság egésze, a cigányok éppúgy, mint a „parasztok”. Az ellentétek jórészt ma is a nagybetűs Munkához való viszonyban, hozzáállásban rajzolódnak ki leginkább. „A cigányok képtelenek az alkalmazkodásra” – hallhattuk már számtalanszor. Ha az alkalmazkodásnak és asszimilációs törekvéseknek az a célja, hogy a romákat megtanítsa „paraszt módon” élni, akkor – meglátásom szerint – eleve kudarcra vannak ítélve. A „paraszti lét” ugyanis teljesen ellentétes a klasszikus roma életmód és etika, a románesz íratlan szabályaival. Úgy gondolom, hogy a vidéki cigányság esetében ezért sem sikerült még a mai napig sem az úgynevezett „asszimilációs terv”, hiszen „paraszt módon élni” a romáknak egyet jelentene kultúrájuk, identitásuk részleges vagy teljes elhagyásával, de mindenképen gyökeres megváltoztatásával, amelyet megpróbáltak elnyomni, megpróbálták asszimilálni, mégis sikerült megőrizni.  

A szegényebb, főleg észak-kelet magyarországi településeken, apró falvakban a helyzet szinte még ma is változatlan, sőt.  Szuhay Péter terepkutatásaiból megtudhatjuk, hogy például Szendrőládnak – ahol a lakosság több, mint 50%-a roma – sokáig nem volt a vezetőség köreiben roma képviselete, de a romák nem is várták el, hogy „értelmiségi munkát” bízzanak rájuk. Azt viszont már sérelmezték, hogy a magasabb iskolázottságot nem igénylő munkákat (mint pl. karbantartó, kézbesítő stb.) sem ők, hanem „parasztok” kapták meg, holott ők is ugyanolyan jól el tudnák végezni az adott munkát. (Feischmidt-Szuhay, 2007:257). Az idegenkedés a cigány munkaerő alkalmazásától jórészt az olyan társadalmi sztereotípiákból fakad, mint pl. hogy „a cigányok lusták, lopnak”, stb. Így alakul ki az ördögi kör: nem adunk munkát a cigányoknak, mert lopnak, és a cigányok lopnak, mert nincs munkájuk, és így keletkeznek az olyan kifejezések, mint a „megélhetési bűnözés” vagy a „cigánybűnözés”. A cigányok hozzáállását a munkához, a többségi társadalom polgáraihoz, az együttéléshez és az együttműködéshez jelentős mértékben befolyásolja az is, hogy ez a többség miként viszonyul a kisebbséghez, hogyan vélekedik a cigányokról. „[…] a helyi társadalomban a cigányok/romák élete, társadalmi helyzete, a munkamegosztásban elfoglalt helye, egyáltalán esélyei alapvetően a többség-kisebbség viszonyának a függvénye, annak, hogy a parasztok „hogyan bánnak” a cigányokkal…” (Szuhay, 2012:255). A sztereotip, kirekesztő szófordulatok és megnyilvánulások, az állandó elutasítás nemcsak ellenszenvet szülnek, hanem a romák identitását, önmeghatározását is befolyásolják. Még ezektől eltekintve is egy magyarországi roma fiatal eleve nehezebb helyzetben van, hiszen nem egy, hanem rögtön két kultúrába születik bele, itt lép be a „transzkulturalitás” fogalma: „A cigányok mindig legalább „két világban” élnek: egyrészt saját közösségükben, másrészt az azt körülvevő nem-cigányokéban. Ezt fejezi ki a „transzkulturális” megjelölés, ami a „különböző kultúrák közöttiséget” jelenti.” (Prónai, 2007:206). A kirekesztő, rasszista megnyilvánulások, amelyekkel a magyarországi cigányok gyakran szembesülhetnek, véleményem szerint igencsak gátolják a helyes identitásfejlődést, valamint az együttműködés lehetőségét. Mit gondoljon a társadalomról –és ami a legfontosabb – saját magáról egy roma fiatal, akit már az iskolában „lebüdöscigányoznak”? Úgy látom, hogy a többségi társadalom kialakít egy (legtöbb esetben nem éppen pozitív) romaképet, amit bizonyos mértékig maguk a romák is magukévá tesznek, ez a „demonizált” romakép pedig torzítja az identitást, előítéletet és ellentéteket szül. Ennek fényében úgy gondolom, hogy a társadalmilag generált képek és sztereotípiák helyett hagyni kell, illetve elő kell segíteni, hogy az egyén saját maga határozhassa meg önmagát, saját maga alkossa meg, fedezze fel identitását, megteremtve ezzel a békés egymás mellett élés és együttműködés lehetőségét.

Végezetül: a rendszerváltás legnagyobb vesztesei

A fentebb leírt, mai Magyarországon is érvényes romakép kialakulásához vezető út feltérképezéshez, a mai viszonyok, a „szocialista örökség” megértéséhez szükségesnek látom a rendszerváltás utáni évek rövid összegzését. A kilencvenes évek kezdetétől a cigányok egyre inkább kiszorultak a munkaerőpiacról. A gyárak privatizációja, illetve felszámolása következtében végleg megszűnt a boldog élet illúziója, sokan már egyáltalán nem találtak munkalehetőséget sem a városokban, sem szülőfalujukban: „megfelelő szakképzetség és munkalehetőség híján nem tudtak visszakerülni a munkaerőpiacra” és ennek „jelentős hatása lett a település[ek] demográfiai és etnikai szerkezetének átalakulásában.” (Virág, 2010:103). Ekkor kezdtek létrejönni a már említett „cigánysorok”, valamint ismét elindult a gettósodás.

A kilencvenes évek gazdasági visszaesésének következtében csaknem másfél millió munkahely tűnt el (Virág, 2010), a bányászat és a nehézipar felszámolását követően tömegessé vált a munkanélküliség, és megjelent az új szegénység fogalma, amit azért neveztek így, mert „a megváltozott közegben létrejött státusok (munkanélküli, állást kereső, egyéb inaktív) a szocializmus időszakában ismeretlenek voltak.” (2010:108). A rendszerváltás utáni években a cigányság helyzete még csak nem is stagnált, inkább tovább romlott. Korábbi munkatapasztalataikkal már semmire sem mentek, megfelelő szakképzettség hiányában pedig nem tudtak állandó, fizető munkát találni az új rendszerben, így hamar nyilvánvalóvá vált: az új szegénység nem átmeneti jellegű.

Felhasznált irodalom

Bori István­–Masát Ádám (2008): A mai magyar társadalom, L’Harmattan

Csizmadia Ervin (1995): A magyar demokratikus ellenzék (1968-1988) Monográfia, T-Twins

Feischmidt Margit – Szuhay Péter (2007): A sűrű leírás In Kovács Éva szerk.: Közösségtanulmányok – Módszertani jegyzet. Néprajzi Múzeum – PTE BTK Kommunikáció- és Médiatudományi Tanszék

Prónai Csaba(2007): A cigány kultúrák antropológiája - "Transznacionalitás", "multietnicitás", "transzkulturalitás" In. A tükör két oldala, Nyitott Könyvműhely

Prónai Csaba (2007): Oláh cigányok harangoson, In. A tükör két oldala, Nyitott Könyvműhely

Stewart, Michael (1994): Daltestvérek. Az oláhcigány identitás és közösség továbbélése a szocialista Magyarországon, T-Twins

Szuhay Péter (2012): Sosemlesz Cigányország, Osiris

Virág Tünde (2010): Kirekesztve – Falusi gettók az ország peremén. Akadémia Kiadó