Csípős,
hűvös októberi reggel volt. A köd még nem szállt fel a kis város parkjaiból. A
fákra telepedett dér ezüstösen csillogott a házak mögül felkelő Nap fényében.
Szentendre városa ébredezett. Lehet-e egyáltalán városnak nevezni? Nos, az
igaz, falunak túl nagy. Városnak viszont túl kicsi. Na de mindegy, ők tudják.
Az utcákon néhány korán kelő macskán kívül még senki nem volt, az egész városka
úgy tűnt, teljesen elnéptelenedett. A nyugalom és a béke érzése azonban rögtön
megszűnik, ahogy kitekintünk a főútra. A megannyi piros lámpánál kígyózó kocsik
motorjának brummogása máris élettel tölti meg a várost. Alig haladnak előre,
szinte egy helyben állnak órákon keresztül. A mindenfelé terjengő benzingőz már
csípős könnyeket csal a buszmegállókban várakozó gyerekek szemébe, amikor a
lámpa zöldre vált, és a türelmetlen kocsisok végre ismét néhány száz méterrel
közelebb kerülhetnek célállomásukhoz.
A Bükkös-patak mellett haladva újfent
pillanatnyi békét lelhetünk, a reggeli órákban mindig itt van a legnagyobb
csend. A vizes avar illata és a csobogó víz hangja különös nyugalommal tölti el
a természet szépségeire fogékony ember lelkét. Szeretem a csípős őszi
reggeleket. Felfrissít, szinte érezni, ahogy a friss levegő szétárad az ember
testében. Néhány feketerigó szökkent a járdán. Játékosan beletúrták magukat az
avarba, és hosszú gilisztákat rángattak ki a lehullott levelek alól. Az egyik
fa törzsén egy mókus futott végig, majd eltűnt a félig csupasz lombkoronában.
Szinte hihetetlen, hogy egy város – még ha ilyen kis város is, mint Szentendre
– közepén ilyen nyugalmas helyet lehet találni. Mintha teljesen máshol lennénk,
mondjuk egy erdőben, néhány kilométerrel arrébb.
Az
ember még aludt, amikor a Nap első sugarai behatoltak ablakának koszos
üvegfalán. Lassacskán egyre világosabb lett, a napfény felkúszott a takaróján
egészen az arcáig. Az ember álmosan kinyitotta a szemét, ásított, megdörzsölte
az arcát, majd kihámozta magát takarója biztonságos öleléséből, és elindult az
ablak felé. Kint egyre több madár csicsergett, a jóságos Napocska széles
mosollyal hívogatta az embert, és az ember engedelmeskedett. Odacsoszogott az
ablakhoz, megkapaszkodott, és egyenesen a Nap szemébe nézett.
–
Kurva Nap! – vakkantotta, és egy pillanatra még
lehetett látni, ahogy a mosoly a tüzesen izzó Nap arcára fagy, majd az ember
egy határozott mozdulattal behúzta a sötétítőt.
A
szobára újból éjjeli sötétség telepedett. Az ember visszabotorkált az ágyához,
nagyokat nyögdécselve belemászott, betakargatta magát, kényelmesen
elhelyezkedett. Szellentett egy kiadósat, majd ismét álomba szenderült.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése